Ha tetszik, amit látsz és olvasol, csatlakozz a Mira!Donna Facebook oldalhoz ITT!
Hálásan köszönöm, ha adománnyal is támogatod a munkámat. ❤
2017. június 3 – 13.
2016 októberében jártam először Grúziában életem első low budget társasútján. Az egy hét arra volt elég, hogy ne legyen elég. Ugyanazzal a szervezéssel visszamentem, és megnéztem a másik felét is. Az első találkozás dokumentációja ITT olvasható. Ezúttal is jó kis vegyes társaság jött össze, 25-től 50-es korosztály, sőt, még egy blog olvasóm is jött a túrára! Mestia és Batumi ugyan az előző körben is szerepelt, de pár apró ismétlés belefért, és olyan helyeket is megnéztem ahol akkor nem jártunk.
Az ezúttal 10 napos túra csúcspontjai most is a hegymenetek voltak akár lábon, akár 4 keréken. Grúziába elsősorban a vadregényért, a hegyekért, na meg a nem kifejezetten Michelin csillagos, de túlméretezettségében is nagyon meggyőző kulináris élvezetekért érdemes menni. Aki nem szeret gyalogtúrázni, legfeljebb kocsiból bámulja a hegyeket az is sok szépet láthat, de a killer view mindig a járatlan utakon talál be. Van jópár szép templom és rom- barlangváros is, de ezektől én hamar megcsömörlök. Általánosságban Grúziában nem az épített környezet a fő vonzerő.
(Augusztusban indul egy rövidebb túra, ami inkább a tavalyi útvonalat érinti. Info ITT.)
Enguri gát, Chaladi gleccser
3 óra éjjeli repcsi és vagy 5 órai buszozás, na meg jópár hacsapuri – a híres grúz sajtos lepány – elfogyasztása után Mestia, a szvánok hegyei volt az első célpontunk. Útközben most is megálltunk a gigantikus Enguri gátnál, ahol rögtön bemutatkoztak a szelíd grúz kóbor kutyák. Az alacsony vízállás miatt a tavalyi türkizzel ellentétben most szürke, sáros víztükör előtt kicsit tarr-bélás miliőben poroszkáltak szegény párák.
Hogy a klímaváltozás mennyire létezik arra jó példa a Mestiából rövid marsrutkás és gyalogos túrával elérhető Chaladi gleccser. Tavaly is jártam ott. Ahol most az egyik képen az ember magasságú kőhalmok között állok ott még a gleccser egy kis jégbarlangja volt. A kék pulcsis tavalyi fotón látható. Szívbemarkoló. Hello Trump!
Ushguli, a kedvenc szván falum
Az egész út egyik csúcspontja számomra Ushguli falu volt. Míg a csoport fellovagolt a Koruldi tavakhoz én egy marsrutkával (40 lari oda-vissza) elzarándokoltam Európa legmagasabban fekvő (2100 m), évszázadok óta lakott településére. A fotók a túrát szervező Bencét is meggyőzték, a következő csapat már Ushguliba is megy.
Mestiából naponta indulnak terepképes, jobbkormányos! japán kisbuszok a télen most is sokszor megközelíthetetlen faluba. Grúziában egyébként jobbos a közlekedés, hajmeresztő élmény volt a sofőr mellett ülni. Hol a porban, hol a sárban csapattunk oda-vissza 4 órát a földúton, nem kis sebességgel. Vízmosások, kőgörgetegek, hó, latyak, nehezítve a szokásos grúz útmenti terepállatokkal, a lomha tehenekkel. Kapaszkodás közben erősen reméltem, hogy megéri.
Azt a szemöldök felkanyarintó hegyi legendát szerencsére csak később hallottam, hogy a jobbkormányos japán terep buszokat az atom katasztrófa sújtotta Fukushimából hozzák Grúziába, ott egyszerűen elhagyták őket. Útitársunk, Reni perfekt orosz tudással jutott ehhez a kétes információhoz. Sokszor lett ő a csoport megbízott ‘hiszti királynője’ az éttermekben is, ezúton is köszi!
Nem mondhatom, hogy anyám, én nem ilyen lovat akartam.
A festői nem elég erős kifejezés. Ushguli mágikusan gyönyörű hely. Megérdemelt az UNESCO Világörökség cím, bár ezt helyben sehol nem hangsúlyozzák. Első látásra a jellegzetes szván őrtornyokkal, a koshkebikkel tűzdelt átlagos falunak tűnt. Ahogy kicsit eltávolodtam a falu határában tolongó marsrutkáktól, és felmásztam a tökéletes panorámát nyújtó szembe dombra szép lassan be tudtam fogadni a falu minden műségtől mentes, szinte középkori érintetlenségét, földöntúli szépségét. Ezért a látványért 11 órát utaztam, de megérte. A lovasok tökéletesen illettek a tájba, csak a csámborgó, szelfiző turisták és a néha lent elaraszoló dzsipek jelezték, hogy a 21. században vagyok.
A háttérbe mintha odavetítették volna a napsütésben ragyogó, hófedte Kaukázus hegyeit és zöld mezőit. Vagy egy órát ültem ebben a tökéletes festményben míg falu túrára keltem. Sokat nem kellett a közelről már kevésbé festői sárral és trágyával megpakolt földutakon kutyagolnom. Ushguliban is a lovacskás falunézés a fő tevékenység, hamar akadt ajánlkozó túravezető. Először csak poroszkáltam a festményben, de a végén már vágtáztam is Leonnal, aki 5gyerekének keresi a kenyeret bérlovagoltatással. A végére egy panormás sör-kávé és főtt sulguni is jutott. A szván fűszersó keverékkel és mentával ízesített sajtot egy 3 hete nem ettem nézésű kutyával közösen falatoztuk.
A többiek is túlélték a lovaglást, bár a tavalyi grúz túra poszt címlap fotójáig, a Koruldi tavakig nem értek fel. A lovak kissé szét voltak hajtva, több is kidőlt, és a tavak sem látszottak ki még a hó alól.
Batumi eklektika
Következő állomásunkról ezzel két a szóval mindent elmondtam. Jó, de nem ezért jövök Grúziába. A lepukkant házak között lógó soha véget nem érő mosás, a betonból burjánzó szőlőlugasok, kaszinók, szovjet időkből maradt szobrok, mindent ügyintéző automaták, a mediterrán, pálmafás környezetbe oltott wannabe Dubai kétségtelenül hoz egy leginkább az érdekes jelzőt érdemlő buli hangulatot. Ha kevés az idő szerintem kihagyható. A csapatot összerázó éjjeli kihajókázós, elhajlós bulihoz mindenesetre Batumi ideális hely. A végtelenítve játszott szürreális szövegű Albatros című slágerrel megalapoztuk a Grúzia tracklistet is, és egy teátrálisan vicces csoport pohárköszöntőnk is lett: “Békesség a szívetekben!”
Bár a város egyáltalán nem mai képződmény, nekem mégis inkább patyomkin. Minden olyan mintha, minden valaminek az utánzata. A kaszinók között elszórt csekély művészeti értékkel bíró szerelmi szobrok, mű Akropolisz, mű Colosseum, különféle sztálin- és tüzépbarokk, meg sok más ízlésterrorista épület sora másodszorra már több mint elég volt.
A közelgő beach szezonra készülő kavicsos partmenti sétány egy kora reggeli futásra jó volt. A beton helyett a pálmák alatt, az anyaföldön futottam, amitől olyan érzésem volt mintha gigantikus ananászok mellett szaladnék. A Botanikus Kert nekem is újdonság volt. Rózsa kollekciójával és a bambusz rengetegével villantott, a bambuszokról már tényleg csak a pandák hiányoztak. Egy kánon békakurutty koncerttel és tengeri panorámával is gazdagabbak lettünk.
Kanyon maximalizálás
A Kutaisi közelében levő híres Martvili kanyonnál csak a hegyi túrák hatottak meg jobban. A netes fotókon ugyan mindig türkiz színben pompázik, de a borús, esős időben nekünk inkább a mély zöld ezer árnyalatát mutatta. Egy rövid kanyon hajókázás után egy kiépített, hidakkal és lelátókkal tűzdelt tündérkertes sétaútvonalon lehet a hasadékokban magának utat törő vízzuhatagot és moha rengeteget felülről is szemrevételezni.
A Martvili után az Okatse következett. Tériszonyosoknak kicsit necces, pár km gyaloglás után egy 700 méter hosszú, szikla oldalfalba épített palló visz be, a végén egy kanyon fölé lógó lelátóval. Korlát van, de nagyon ne ugráljunk mert könnyen a ‘híres utolsó mondatok’ gyűjtést gyarapíthatjuk. Vissza szelfigyanús és karfa markolászós, napfénytetőből kilógva fasort csodáló helyzeteket prezentáló terepjáró vitt minket.
Diktátorból hűtőmágnes
Kutaisiből Kazbegi hegyei közé egész napos buszúttal jutottunk el. A Sztálin múzeum ideális úti pihenő volt. A leghírhedtebb grúz szülővárosában, Gori-ban berendezett méretes múzeumban a dicstelen történelem egy darabkáját lehet megnézni. Sztálin a város, és Grúzia gyűlölt büszkesége. Van benne egy jó adag irónia, ahogy a világ egyik leggátlástalanabb, milliók halálát okozó paranoiás diktátorából turista árucikk, hűtőmágnes, póló és borosüveg lett. A Sztálin kultusz ma már csak megélhetés az ittenieknek. Impresszív múzeumot raktak össze sztálinos relikviákból, fotók, festmények, intarziák, sztálin szobor- és szőnyeg kollekció az elmaradhatatlan szovjet kristálycsillárok között.
A puritán, apró szülőházat egy fölé emelt, stílusosan sztálinbarokk, üvegplafonú sarló-kalapácsos épület kebelezi be. A kertben a rózsák között a kackiás bajszú vezér szobra áll. A többit már itt is ledöntötték, habár a sarki bolt is felült a Sztálin árucikk vonatra, hatalmas Sztálin portréval hirdeti magát.
Jártunk a repülés fóbiás vezér páncélvonatában is. Jó ötlet volt angol idegenvezetést kérni. A stílusosan posztszovjet megjelenésű hölgy tanárnős pálcájával mutogatva hatalmas mennyiségű adattal és sztorival helyezte történelmi kontextusba a tárgyi emlékeket. Nélküle csak egy halom megfakult kacatot láttunk volna, de így Sztálin és családtagjai életéről is megtudtunk leginkább horrorisztikus anekdotákat. A korabeli, nem túl kiforrott retus technikát is láttuk egyik festményen. Sztálin egyik meggyilkolt utódjelöltje, Berija kiradírozott helyén egy szellemkép utalt a vérfagysztó korra, mikor bárkit azonnal likvidálhattak.
Uplitsikhe
A hosszú Kazbegi utat Uplitsikhe barlangvárosában szakítottuk még meg. Megállónak jó volt, de ebben a műfajban a tavalyi túrán látott Vardzia sokkal ütősebb. A legérdekesebbek a napozó, kíváncsi pozőr gyíkok voltak.
Kazbegi
Grúzia bőven kínál drámai hegyi utakat. Ha csak egyet választhatunk az a Stepantsmindába, avagy közismert nevén Kazbegibe vezető, Tbiliszi és Vlagyikavkaz között húzódó grúz hadiút legyen. Szvaneti tartomány mellett ide jönnek talán a legtöbben túrázni. A jórészt a Terek folyó völgyében húzódó 200 km hosszú hajtű-kanyaros utat évezredek óta koptatják a kereskedők és a hadseregek. A körben meredező ötezres hegyek között kígyózó szerpentinút már a Kazbegibe jutást is páratlan élménnyé teszi.
Kazbegiben egy kis dzsipes bevezetés után egy 20 km-es völgy gyalog túrát csináltunk az orosz/dél-oszét határ felé. Nekem Ushguli mellett holtversenyben ez a túra volt az első helyzett élmény. Mint a körünkben levő szakértők tájékoztattak, a tibeti hagyomány szerint 10milliószoros nap volt épp, amikor minden aznapi tettünk sokszoros erővel hat. Mindenesetre – kis képzavarral 🙂 – igazi zen volt a gyönyörű napsütéses napon a harsogó zöldből a hófehér meg barna csíkos, itt is vetítettnek tűnő kopár ötezresek között gyalogolni. Egész a határőr posztos katonákig mentünk. A végén egy várrom tövében fogyasztottuk el a mindenki derültségére Google Marketnek hívott stepantsmindai kisboltból beszerzett úti elemózsiát.
Útközben nemcsak a mi lányaink dobtak be jóga pózokat, az egyik kanyarban akaratlanul is megzavartunk jelenlétünkkel egy német rendszámos lakóautó mellett gyanútlanul jógázó embert. Hosszú, de bárki által teljesíthető túrát tettünk. Nagyon sok mászás nem volt benne, inkább a változó vízállású patakokon átkelés adott ugrálnivalót. Útközben a nem is olyan régen, 2008-ban volt grúz-orosz háború alatt elhagyott, az enyészet szépségét ontó falvakon mentünk át. Még töltényhüvelyeket is találtunk. Csak néhány házban élnek főleg helyi pásztorok.
Több kisborjú méretű juhászkutya volt jutalomfalat reményében a kísérőnk. Az erdélyi pásztorkutyákkal ellentétben szerencsére ők szelídek. Érdekes hidegvizes gejzírek és bányászatból ottmaradt oszló munkagép hullák is útba akadtak. Vadállatokat nem láttunk, de itt is rengeteg tehén és szamarak, lovak keresztezték az utunkat. Este 15 laris igazi grúz terüljasztalkámmal várt minket szállásadónk. Énekesekkel vagy táncosokkal már simán eladhatná supra-nak, tradícionális grúz mulatós lakomának is. Én a chachá-tól, a grúz törkölypálinkától végig távoltartottam magam, de remélem a vacsihoz mellékelt bűnrossz házibor sem ér a tízmilliószoros napon.
Offroad trip a Gergeti katedrálishoz
Stepantsmindai családi panziónk erkélyéről a 2200 m magas kietlen hegyoromra felküzdött Gergeti katedrális panorámájában gyönyörködhettünk. A templom Kazbeg hegyével a háttérben a napszakok és az időjárás gyakori változásával mindig más természetes filtert kap.
A 14. században épült grúz jelképpé vált templomhoz egy 6 km-es, méretes gödrökkel teli földúton gyalog mintegy 2-2,5 óra alatt lehet felmászni. Nem kihagyható program! Mi a 20 km-es napi gyalogtúránk végén a naplementét céloztuk meg itt. Csak úgy volt esélyünk rá, hogy befizettünk a 60 lariért közlekedő jobbkormányos terep kisbuszokra. Az extrém lyukakkal teli meredek szerpentinen az Unimog lenne az ideális járgány. Az anyósülést csak erős lélekjeneléttel bírók válasszák, mert a grúz sofőrök vezetés közben ezeken az utakon is zenét keresnek, telefonálnak, meg ami még felmerül. Még jó, hogy nem sminkelnek. Nem egy szembejövő kocsiban hányták az utasok a kereszteket, okkal. Egy defektet mi is kikaptunk. Ezért közlekednek kombóban, így tudnak egymásnak segíteni. Volt fent tengelytörött kocsi is a szokásos, 1 ember szerel, a többi támogatólag nézi életképpel.
A fenti látvány kárpótol minden kék-zöld foltért. A Gergeti azon kivételes orthodox templomok közé tartozik ahová érdemes bemenni is. Gyönyörű régi ikonok borítják a falakat, nagyon beszippantós az atmoszférája. Egy pap állandó felügyelete mellett csak teljesen felöltözve, nők fejfedőben mehetnek be, így Évivel gyakoroltuk a bábuska stílust. Valahogy Grúziában ez hamar megy a nőknek, már huszonévesen sokan fekete öregasszony zsákruha szerkókban járnak. Grúzia nem a design fellegvára, na.
Grúz-Orosz Barátság Emlékműve
Tbiliszibe menet kötelező megálló a gyerekkoromból ismerősen hangzó, ma már itt sem nagyon népszerű idea, a Grúz-Orosz Barátság Emlékműve a 80-as évekből. Omladozásában is monumentális alkotmány a népies és osztályharcos jeleneteket ábrázoló, színes kerámiákkal borított kilátó.
A grúz tüzépbarokk jegyében művészien elrondították a bejáratát néhány üresen szomorkodó koszlott kioszkkal. Az utak mentén sokfele árulnak úti porciókban friss gyümölcsöt, fűszereket és a csurcskela nevű, ronda de finom kategóriás, gumicukorszerű rudacskákat. A kocsonyás szőlőszirupba mártott aszalt gyümölcsöket és diót, fügét rejtő energiabombák helyi beceneve a grúz snickers, ezt vitték régen a háborúkba is. Az Ananuri erőd szintén népszerű megálló, ezt visszafele menet a zuhogó esőben, és az előző napi határtalan hegyi élményektől még telítve, az árus hadaktól visszarettenve inkább kihagytam.
Tbilisi
Tbilisiben csak 3 fél napot töltöttünk, ez arra elég, hogy az ember sok sétával beszívja a régi és az új Tbiliszi városkép sajátos remixét. Lepukkant és kikupált házak egymással szimbiózisban, mediterrán hangulat. Üvegkupolás elnöki palota mellette kóbor kutyákkal és düledező házakkal, oszlopok, vezetékek gordiuszi csomója, szőlőlugasokkal fedett málló vakolatok. Uramisten hol a járda? Na, az a legfrekventáltabb helyeken sem mindig van.
Az óváros itt a bulinegyed, a düledező házakból a turista boomnak köszönhetően pillanatok alatt válik csilivili, gyönyörű új fafaragásos teraszos szállás vagy étterem. Mindehhez adjuk hozzá a Michele de Lucchi olasz sztár designer alkotta avantgárd acél-üveg Béke hidat. A szintén übermodern, de már most üresen rohadó, földi űrállomásnak tűnő cső szerű koncert központ is jócskán belehasít a város panorámájába. Nekem mégis valahogy erősebb Tbiliszi hangulata mint a kicsit replikáns kaszinóváros Batuminak.
Itt egy nagyon stílusos, artisztikus szállásunk volt az óvárosban, remek panormával. A Checkpoint Hotel a booking-on 60 Euro körül foglalható. Egy helyi javaslatra megtaláltuk a legjobbnak megszavazott grúz éttermet is. A Chasnagirit bátran ajánlom, olcsó, finom és a kiszolgálás is itt volt a legflottabb.
A látnivalók közül a legfontosabb a Tbilisi skyline-t meghatározó Tsminda Sameba templom, a városi killer view pedig a Narikala erődtől tárul elénk. Mindegyikhez érdemes naplemente környékén az arany órákban elbandukolni. A Tsminda Sameba elsősorban kívülről impresszív látvány. A grúz orthodox vallás központja, itt lakik a pátriárka is, de belül korántsem volt olyan istenközelinek tűnő hangulata mint amit a kazbegi Gergeti katedrálisban éreztem.
Az erődhöz az óvárosból lépcsőzve és egy sílifttel is fel lehet menni. A város fölé magasodó elszánt Grúzia Anyácska szobor is itt szemrevételezhető közelebbről. Belvárosi sétáinkon számos szelfizésre ingerlő, valamilyen tevékeny pillanatot a valós környezetében ábrázoló szoborba botlottunk, volt a hídról a folyóba ugró, lámpagyújtó, padon beszélgető.
Sajnos a folyópartot itt is az autók birtokolják. A beljebb eső hangulatos utcákon erős az art szcéna, így a csurcskelán és a chacán kívül eredeti, igaz, borsos árú grúz képeket is vihetünk haza. Tbilisi egyik legnépszerűbb látnivalója egyben a legújabb, a felnőtteknek szóló Bábszínház kirakata egy mesebeli óratorony, óránként harangkongató angyallal, ahogy kell.
Tbiliszit illetően maradt némi hiányérzetem, bőven maradt még besétálni való része. Kipróbáltam volna a melegvizes fürdőiből is egyet, igaz, abban Budapestet nehéz überelni.
Grúz lakoma, supra Kakheti-ben
Tbilisiből napi túrát tettünk a Kakheti bor régióba. Egy ismétcsak soha véget nem érőnek tűnő zenés lakomán, suprán vettünk részt. Útközben a kellemes panorámájú Signagiban álltunk meg, ahol 1 óra alatt bejártam a városfalat és sikerült egy grúz kucsmát is felpróbálnom. Ha már szelfi, legalább autentikus viseletben legyen, de sajnos nem volt eléggé jó minőségű a vásárláshoz, így maradtam az elfogyasztható szuveníreknél. Az mindenesetre kiderült az árus bábuskától, hogy grúzul a baran bárányt jelent.
Tavaly is voltunk egy suprán az Adjara régióban, így erősen gondolkodtam rajta, hogy a suprát beáldozom inkább több Tbilisire. Végül nem bántam meg, hogy a csoporttal tartottam. Pár embernek nem csinálnak ilyen lakomát, és kíváncsi voltam rá, hogy a tavalyi táncos supra után milyen lesz az éneklős változat. Akinek van alkalma egy grúz suprán részt venni ne hagyja ki! A Gurjaani Borászatban azt is bemutatták hogyan készül a grúz nemzeti eledel, a házi khinkali. A fűszeres hússal töltött tésztabatyut természetesen fel is szolgálták.
Az út végére szerintem mindenki hízott 1-2 kilót. Már nem lepődtünk meg a szó szerint roskadozó asztalok láttán. Minden centimétert kaja borított. Az egyetlen negatívum az volt, hogy a végre egyszer finom vörösborból a suprához nem adtak, csak külön pénzért. A népviseletes grúz férfiak szépen daloltak, de mi is kitettünk magunkért mikor megkérdezték énekelnénk-e mi is magyar dalokat. Ez aztán dal párbajba ment át, a Csitári hegyek alattól az Ég a városon át – kánonban! – a Ha én rózsa volnékig volt minden, csak a szövegekkel voltunk bajban. Bence csinált róla videót, de valószínűleg jobb azt megtartani magunknak. 🙂
Ahogy pohárköszöntőnk is mondja, a békesség a szívünkben megvolt.
Gasztrofitnesz Grúziában
Grúziában csoportban utazni egy végtelenített eszem-iszom, és hát nem a fine dining mikro hanem inkább makro méretekben. Olyan nincs, hogy csak csipegetünk, ha egyszer nekiállunk akkor jön a bőségszaru. Társaságban érdemes a hatalmas adagokat felezve rendelni. Az állandósult trakta mellé kell is a sok hegyi túra.
A grúzok rengeteg húst esznek. A saslik mesterei, sok tészta, kenyér, sajt, és mellé változatos, pl diós öntettel megsépkelt saláták szerepelnek a leggyaktabban az étlapokon. A padlizsán, spenót, kukoricalepény és a gránátalma vallás errefelé. Túrák ide vagy oda, könnyű pár kilót felszedni. A sajttal töltött legendás grúz lepény, a hacsapuri néhol találóan chachapurivá alakult, utalván a másik grúz nemzeti kulináris passzióra a chacha nevű törkölypálinkára. A grúz borokat nagyon sztárolják, kóstoltunk sokat, de nem nyitok grúz vinotékát…
Az éttermekben szinte mindenhol nagyon kedves, de bicegő kiszolgálás volt, egyetlen hely sem volt probléma mentes. Vagy lemaradt valami vagy számla problémák voltak. Előfordult, hogy 1-2 extra üveg bor és soha ki nem hozott étel is felugrott a számlára, csoport rendelést különösen ajánlott ellenőrizni. Hogy mennyi volt a szándékos lehúzás és mennyi a szimpla, fejlődő gazdaságokra jellemző bénázás azt nehéz eldönteni.
Úti praktikumok
A 10 napos túra az önszerveződő csoporttal 125ezer Ft volt + a fapados repjegy és helyben a főleg étkezésre költött pénz. Az Ushguli magán túrám 80 lari volt marsrutkával és lovaglással együtt. Grúzia olcsó ország, ez nekem kb napi 30-40 lari (1 lari vagy GEL kb 115 Ft) volt. Biztonságos ország, egyedül, nőknek is. Független, és nem gyakorlott utazók, és gyerekes családok is mehetnek bátran.
Angolul ugyan alig beszél valaki, de a grúzok alapvetően segítőkészek. Pár orosz szóval jól lehet boldogulni, és az univerzálisn kézzel-lábbal mutogatás is mindig működik.
Ha nagyon low budget a cél a helyi buszokkal és főleg a mikor megtelik indul típusú kisbuszokkal, a marsrutkákkal beutazható, de ez sokkal több időt igényel. Nagy nemzetközi és kis helyi autókölcsönzők is vannak. Csak terepképes 4WD autót ajánlok, hiszen Grúzia legszebb helyei csak úttalan utakon érhetőek el. Bármilyen szuper autónk van, akkor is max 50 km/h átlagsebességgel lehet számolni. A vezetési stílus inkább a hajmeresztő, az utakon a Grúzia ikonjává vált kóbor kutyák és tehenek tömeges jelenlétével. A helyi menő csávók sportot űznek belőle, hogy kicentizzék a lomha teheneket.
Mivel csoporttal voltam kocsibérlés és szállás árakról részletesen nem tájékozódtam, de bőven van minden kategóriában.
Grúz internetes SIM kártyát a Kutaisi reptéren azonnal lehet venni kártyafüggetlen telóba, hasznos úti eszköz. Tavaly ezzel minden ok volt, de most többünket becsaptak. A kifizetett 25 laris 10 gigás netcsomag helyett 1-et kaptunk. A hajnali kábulatban ezt nem ellenőriztük, csekoljátok az érkező SMS-eket! A wifi általános minden étteremben és szálláshelyen.
Az időjárás hegyek között gyorsan változik. Alap ruházat a túrabakancs, félcipő, könnyen száradó polar pulcsi és esőkabát. Városokban melegben esetleg túraszandál jön jól.
Ha tetszik, amit látsz és olvasol, csatlakozz a Mira!Donna Facebook oldalhoz ITT!
Hálásan köszönöm, ha adománnyal is támogatod a munkámat. ❤
