Ha tetszik, amit látsz és olvasol, csatlakozz a Mira!Donna Facebook oldalhoz ITT!
Hálásan köszönöm, ha adománnyal is támogatod a munkámat. ❤
Öröm-, de nem bulifutás
2019. május 11. Balaton
Soha ne mondd, hogy soha, mondom én is mindig. Ma reggel levágtam az UB karszalagot. Már nem fáj semmi, up and running. Három napja kavarog bennem eddigi futóéletem csúcsa, párosban lefutottam az UltraBalatont. 24 óra 21 perc alatt lett a miénk a 220 km távolság, mint üveggolyó. Ráadásul a férjemmel futottam körbe. Jóban, rosszban! Szerintem 19 évnyi ismeretség nem rossz alap hozzá, de azért tudom, sokan ennek apropóján nem futnak családi UB-t. Bár, volt egy Párterápia nevű 2 fős csapat is. A végére sem váltunk el, noha a váltást egyik fő szurkolónk, Era folyton válásnak olvasta a futás közbeni virtuális drukkoldánkban! 🙂 Viccet félretéve kicsit tényleg olyan ez most, mintha született volna még egy gyerekünk.
Milyen is volt ez belülről?
Öröm-, de már nem a korábbi évek (2016, 2017 ) 8-10 fős csapatainak bulifutása. Kemény volt, de kemények voltunk. Ez is egy utazás volt az ismeretlenbe, aminek nem volt biztos a végállomása. Az üveggolyót megkaptuk, és feltettük az élni jó polcra. A fáradtsággal vegyes boldogság, amiben ott van a 220 km, szerintem rá van írva az arcunkra a befutó után készült fotón. De igen, akkor is jó volt mikor nem volt jó! Feszegettük a határokat rendesen, a befutókor csak annyit mondtam, hogy én innen egy tapodtat sem tudnék tovább menni. Sok technikai, hogy is volt ez kérdést kaptam a felkészülés, frissítés, futás, váltás folyamatát illetően, ezekre is igyekszem itt válaszolni.
Futó evolúcióm
A futásaimról nem írok rendszeresen, úgyhogy legyen itt egy kis retrospektív, hogyan lettem szenvedő alanyból UB-t párban futó bolond. Én is kicsiben kezdtem. Nagyjából 7 évvel ezelőtt, 2012-ben húztam először futócipőt. Az egy kicsi mozgás mindenkinek kell volt a cél, hogy ne tunyuljak. 5 km, 7, 10, majd a félmaraton, a szerintem is mindenki által legyőzhető távolság fél év alatt megvolt. Megtetszett a terep, az erdő, jött az első majd még pár maraton, de évente csupán néhény verseny, hogy legyen valami keret, cél. Most is hullámzó intenzitással futok (igen, erre lenne jó egy edzésprogram, edző, talán majd egyszer ), főleg nagyon sűrű utazás közben előfordul, hogy pár hét is kimarad, de mindig visszatérek.
UB elsőbálozó 10 fős csapattól a veterán duóig
Azért is jó blogot írni, mert az ember visszaolvashatja mit gondolt valamiről X éve. 2016-ban, mikor UltraBalaton elsőbálozóként futócsaládom, az Almodóvar Futó Egylet 10 fős lány csapatában futottam 31 km-t, ezt írtam:
“Még mindig nem futok nagyon tudományosan, általában heti 2-3x 10-15 km-t teszek meg, és alkalmanként hétvégente egy-egy hosszabbat. A legtöbb futásom 1-2 órát vesz igénybe, szerintem ennyit mindenkinek érdemes szánnia a testi-lelki jóllétére. Futottam már egy maratont, és tervezek is még. Egy félmaraton nekem már nem nagy kaland, most már bármikor lefutom. Az ultrafutás – a maratonnál hosszabb távok – még nem vonz, de mindig azt mondom: soha ne mondd hogy soha. A futás mindenesetre az életem részévé vált, és többször igazi flow élmény mint nem. Jön velem a kutya, elengedem, visszahívom, nézelődök, mélázgatok, – a legjobb ötletek tényleg futás közben jönnek – időjárástól függően küzdök az elemekkel, lassulok-gyorsulok, sőt, néha meg is állok. Nem mérem a pulzusomat, pedig tudom, kéne. Szóval csak úgy futkorászok, kocogok, nyargalászok, mikor hogy. Kevés versenyre megyek, mert nem akarom a család hétvégéit annak alárendelni mikor hol van futóverseny. Azt a néhány versenyt, amire elmegyek szeretem. Szeretem a sok izgatott embert, a forgatagot, az idióta színes futóruhákat, vicces feliratokat, útközben a szurkolókat, mini koncerteket, az egész hangulatot.”
Mi változott 2016 óta?
Sokminden nem, és mégis igen. Azóta is amatőrként futkorászok, hetente legalább 3x, legtöbbször 10-15 km-es távokat, hétvégente hosszabbakat. Azóta sincs edzőm, és edzéstervem, (amivel nem azt akarom mondani, hogy az hülyeség lenne ám! ) és azt sem mondhatom, hogy szénné futom magam, évi 1500 km-nél több nincs a lábamban, bár, idén lesz. Csak évi néhány versenyre megyek. Most is leginkább énsport nekem a futás, ami azért mégis sokszor közösségi élménnyé lesz az Almodóvar Futó Egyletben, kedvenc futó közösségemben, ahol a tagság egyetlen feltétele az örömteli futás iránti vágy. Jelentem, ez a lányok inspiráló posztjainak és fotóinak köszönhetően megvan. A futó barátaim és futócuccaim szapordnak, egyre jobb futóórám van, már mérem a pulzusomat, és minden évben legalább egy nagyobb célt teljesítek. Jobban érzem magam a bőrömben, kitartóbb, türelmesebb vagyok, jobban figyelek másokra. Szóval igen, szerintem a futás jobb emberré is tesz.
A futás 2016 óta nekem már nem futó kaland. Az UB fix program, és a változás ezen a versenyen jól nyomon követhető. 2016-ban 10-es, 2017-ben 8-as csapatban futottam. Imádtam minden percét, ezek igazi bulifutások voltak, de az ember már csak ilyen, mindig többet akar. 2018-ban egy nagy szintugrással az AFE-ból ismert Orsival és a férjemmel a Run HappIlly trióban tettük meg az UB kört 22 óra alatt. Ez a fejenként 70-en felüli táv már ultrának számított, de nem éreztük úgy, hogy elmentünk a falig, így már hazafelé a kocsiban megszületett a Run HappIlly Vol. 2. duó ötlete. ( Vonatkozó UB termelési regények: 2017 ITT , 2016 ITT, a 2018-as Run HappIlly trióról sajnos elblicceltem a beszámolót )
Felkészülés
Ugyan célirányos, szisztematikus felkészülés nélkül teljesítettük a távot, edzésprogramunk nem volt, de a 2018-as UB trió után már kapiskáltam milyen vállalás a duó. Már azon felül, hogy objektíven a triónál pont 50%-kal több. Sem én, sem Feri, továbbra sem rendeltük az életünket alá ennek a szent futó célnak, de mindig ott figyelt a szélvédőnkön a futás, télen sem adtuk fel, a mínuszokban is megvolt a heti 3x 10-15, havi egyszer legalább hosszabb, vagy ha nem futás akkor más intenzív testmozgás. Közben jóga, amit imádok, mert elég merev vagyok, és ezen a futás nagyon nem segít. Családilag nagyon sokat túrázunk, és általában elég kevés időt töltünk futástól függetlenül is a kanapén, a férjem hegyet mászik, sokat síel.
A nagy nap előtt két héttel jöttünk haza Chiléből, ahol 10 napot intenzív gyalogtúrázással töltöttünk, sokszor magashegyi körülmények között, és az Atacama sivatagban is volt alkalmunk futni. A felkészülés részeként április 27-én párban lefutottuk az Ultrakék Trail Budait párban, az 54 kilit 2x váltásban, hogy gyakoroljuk stratégiánkat az UB-ra, a kb 10 km-enkénti váltást. Olyat is csináltunk, hogy minden nap futottunk, és olyat is, hogy napon belül kimentünk futni reggel és este is 10-15 km-t, ezzel is készülve a többszöri egymás utáni futásra. Valószínűleg ezek mind segítettek a megfelelő kondíció és állóképesség megszerzésében. Az UB hetében hétfőn és kedden még futottunk 10 km-t, utána semmit, még a sokak által csinált előző napi 2-3 kili átmozgatót sem.
Felszerelés
Futócuccunk volt elég, beszereztünk még egy sapkát és új zoknikat. Cipőből én kettőt vittem (csak ennyi van 🙂 ), Feri hármat, zokniból, nadrágból 5-5-öt, és mind a 10 szakaszra akár vehettünk volna új pólót is. Indulás előtti napon érkezett meg az egyedi Run HappIlly kávés csapatpólónk ( köszi: EspressoShop ), ami egyszerűen gyönyörű, és a futás közben szuper apropót szolgáltatott a futótársakkal beszélgetésre is. Sokan kértek volna épp egy jó kávét! ( Köszi, Sportprint! ) Vicces, tudom, de egy nő futás közben is nő, igazán öröm volt ebben a pólóban futni! Természetesen meleg ruha, törölközők, esőkabátok, még téli futócucc is volt nálunk, mert egész napra borult, hűvös időt jósoltak, ami egyébként futáshoz tökéletes, de éjjelre eső, armageddon volt kilátásban.
Frissítés
A nagy nap előtt sütés-főzés, egy ilyen versenyen ugyanis fél siker ha az ember eltalálja a frissítést, és viszonylag kevés anyagcsere zavarral megússza. Igen, ki lehet kísérletezni előre, de ennél a távnál már nem lehet erre sem totálisan felkészülni, nem mindig, és nem minden működik, ami addig jó volt. Mindenesetre nem bíztuk csak a műkajákra és gélekre, étrendkiegészítőkre a frissítést. Házi fasírt, burmai padlizsánsaláta és thai kókuszos feketerizs volt nálunk bőven, mellé kolbász, kifli, és vagy egy táskányi zselé meg műizé, amiből végül alig fogyott. Volt nálunk elektrolit/só kapszula, BCAA az izomregenerálódáshoz, magnézium. Ezekből minden váltás (nem válááás, Eraaaa :-)) után toltunk egyet-egyet. A Run HappIlly csapatnév kötelez, de valóban életmentő volt a két termoszban hozott 1,5 liter hosszú kávé, mert csak egy éjjeli frissítóponton volt kávé, amin vagy megáll az ember vagy nem. És ekkorra a legtöbb hosszútávfutó, így én is már annyira be voltam szűkülve, hogy eszembe nem jutott volna keresni ha nincs a kocsiban.
Mi a cél a célon kívül?
Azt előre megbeszéltük, hogy nincs semmilyen kényszer. Szerintem ezt érdemes mindenkinek tisztázni a párjával, csapatával, hogy mi a cél, milyen szcenárió esetén ki mit gondol. Elég frusztráló ugyanis ha egy csapatban van, aki mindentbele, futni szeretne, van aki meg bulikázni, bár utóbbi két-három fős módozatban már nem igazán merül fel. Nekünk a teljesítés volt a cél, nyilván ennyi készüléssel helyezésre nem gyúrhattunk, és mindenáron nem akartuk körbefutni sem. Ha nem megy, akkor nem dőlünk a kardunkba, vagyunk hozzá elég bölcsek (értsd, öregek :-), hogy feladjuk, és belássuk, ennyi rákészülés már kevés ehhez a távhoz. Ez a görcsmentes tétnélküliség minden bizonnyal segített a teljesítésben. A feléig tudtuk, hogy gond nékül elmegyünk, utána pedig csak kérdőjelek sokasága állt előttünk.
A hajnali 4:50-es rajt miatt a tésztapartin nem sokat időztünk, még a többi AFE-s csapattal is épp csak összeakadtunk, eléggé egymásra figyeltünk már csak. Este 10-kor már aludtunk, csak a sofőrünket, support team-ünket engedtük be a kecóba. Merthogy jóval több volt nekünk Zoli (és a később csatlakozó Erika) mint sofőr.
Feri teljes önbizalommal mondta, hogy meglesz, merészen 6 perces átlag km-eket írt be a szakaszkalkulátorba, én a 6:30-at is soknak tartottam 220 km-en keresztül. A teljesítésről is voltak kétségeim, de természetesen én is inkább a megcsináljuk! gondolatokkal álltam hozzá, máshogy ezt nem lehet. Az AFE Ufója, Emő, aki tavaly csinálta meg párosban az UB-t, ellátott néhány jótanáccsal, hogy váltás után azonnal evés-ivás, nyújtás, és ne spóroljunk a zoknival, cipőcserével, ha nem akarunk sok hólyagot. Hát ez is mindenkinek mennyire más, én végül egy cipőben, egy zokni-, és egy pólócserével futottam, és összesen egy csoffadt lábujj vízhólyagom lett.
Stratégia
A 4:50-es rajtra szokásunkhoz híven takkra értünk oda, de legalább nem vacogtunk sokat. A Run HappIlly pólómat rögtön kiszúrta egy srác, mint kiderült, ők csinálták, azonnal le is kellett fotóznia. 🙂 A páros teljesítésre több stratégia létezik, van, aki egyben, van, aki 2-3-4 szakaszban futja le a 110 km-ét. Mi a harmadik, sok kis szakasz módszert választottuk, 10, max 15 km-enként váltottunk, mert így volt kb 1óra, 1:20 perc körüli időnk a regenerálódásra, sebnyalogatásra. Egy 13,1 meg egy 15,5 km-es távom volt, a többi 10 körül. Én 108,9-et mentem, Feri 111,2-t, viszont a legtöbb szintet, hegyet én kaptam ki. A sok kis távval az a rizikó, hogy ugyan tényleg lehet fújni egyet, enni-inni, tollászkodni, de mire váltás van lemerevedhetnek, beállhatnak az izmok, és még nehezebb újra elindulni. Mi úgy okoskodtunk, hogy mikor már nagyon fáradtak leszünk egy 10-esre könnyebben rávesszük magunkat mint egy félmaratonra, és a pihenőt nem teljes mozdulatlanságban töltöttük. Lehet mindenféle elméleteket követni, de a fájdalmas igazság az, hogy egy ilyen távra fejben ugyan fel lehet készülni, meg edzeni is lehet/kell rá, de akkor is történhetnek meglepetések. Történtek is.
Fél Balaton
Feri kezdett, a Füred – Pécsely szakaszt napkeltében a megbeszélt 6 perces tempóban tolta le. Szinte fáztunk, Zolival, a gondolatainkat is kitalálló fantasztikus segítőnkkel teljesen felspannolva vártuk Feri befutását. Gyors puszi és már futottam is, az első 13,1-es szakaszom rögtön a 172 m szintes Pécsely – Akali hullámvasutat is adta, de még frissen, szuper hangulatban futottam végig. Inkább vissza kellett fognom magam, a lefele gurulás szakaszon be is sikerült egy 5:33-as repülő csillámpóni szakasztempó. Közben összeszaladtam egy másik duózó sráccal, akivel jódarabig együtt mentünk. Én azon csodálkoztam, hogy ők három szakaszban, 55-110-55 részletben futnak a párjával ( a terveik szerint), ő meg azon, hogy mi ilyen gyakran váltunk. Mindenesetre itt megint eszembe jutott az első futóversenyem sok éve, mikor el voltam hűlve rajta, hogy egy csomó futó futás közben beszélget!! 🙂
Akaliban majdnem tovább futottam mert Feriék a megbeszélt tempó és a Checkpoint system szerint pár perccel későbbre vártak, de még időben észrevettek. Minden szakaszon gyors puszival és hogylét jelentéssel adtuk át a stafétát egymásnak. Cipő, zokni le, nyújtás, evés-ivás.
Azt sajnáltam, hogy az AFE különböző csapataival teljesen eltérő időben indultunk, de az AFE lelkes szurkolóinak köszönhetően folyamatosan értesültem róla a facebookon ki hol tart. Nagyon izgultam Benes Beáért ( Anyu fut ), aki egyéniben indult, és az UrlaUB meg a High Five csapatokat is követtem. Mindent tudni akarok tudósítós fajtaként tudtam, hogy nekem rengeteg erőt ad a szurkolás, így én is csináltam egy Run HappIlly Vol. 2. virtuális drukkoldát, ahol időről időre erőmtől függően jelentettem a feszültség fokozódását az érdeklődő publikumnak. Az elején még sok képes, videós tudosítás is ment, úgy kb a feléig, utána velem együtt fogyott.
A 11,5 km Köveskál-Salföld, a második dombos szakasz is vígan ment. Köveskálnál a váltóban mindig jó a buli, még táncra is perdültem. A Badacsony – Balatongyörök 15,5 km-es szakaszt 108 méter szinttel a tervezett 6 perc körül átlaggal szintén letudtam, váltás után kicsit élveztük Zolival a Balaton legszebb panorámáját. A szervezők vicces bíztató táblái közül is az egyik legpoénosabb ezen a szakaszon volt: Imádok futni, de előfordul, hogy olyankor pont nem, amikor futok. Pedig még nem is tartottam ott. Igyekeztem folyamatosan csinálni a frissítést, ivást, nyújtást. A hengerezést nem vittem túlzásba, de a már jól bevált pár perces gyertyaállás a lábaim tehermentesítésére sokat segített, éreztem, ahogy áramlik visszafelé a vér, és megkönnyebbül az egész futóművem.
Feri is jól volt, de azért már nem hősködtünk 6 perc alatti km-ekkel. Zoli közben minden befutónkat levideózta. A 4. szakasz után, Keszthely – Balatonberénynél már azért látszott rajtam az addig megtett maratoni táv, éreztem, hogy valóban mindig kicsit nehezebb minden váltás után újra elindulni, az izmok kezdenek fáradni. Ettől kicsit megijedtem, hiszen még féltávon sem voltunk. Kértem Ferit, hogy lassan fontolva haladjunk. Ráadásul az időjóslás ellenére egyre melegebb lett, váltottam is futószoknyára. Közben a hűtőtáskába is szereztek jeget, ami a bokám jegelésére is jól szolgált. Óvatosságból is jegeltem, mert a bokám érzékeny pontom, de a távhoz képest végül viszonylag fájdalommentesen teljesítettem a távot.
A Balatonfenyves – Fonyód 9,7 km-es szakaszon, féltávnál szinte menetrendszerűen beütött az erős lefelé ívelés, hirtelen hasmenés formájában. (Elnézést, hogy anyagcsere folymatokról írok itt, de az ebben keletkező problémák bizony egy ultrafutás gyakori velejárói. ) Szerencsére időközben megérkezett Erika, support team-ünk másik tagja, akinél épp volt egy futásmentőnek bizonyuló imodium. Furcsa volt, mert nem fájt a gyomrom, nem volt hányingerem sem, a közérzetem is jó volt, szuflával, szívvel , pulzussal minden rendben volt, de állandó wc-vendég voltam futás közben is. Valószínűleg a nagy terhelés, és a mindenféle dolgok összeevése ezt eredményezte. Feri is mondta váltásnál, hogy fárad, fáj ez-az, megbeszéltük, hogy még lassítunk.
A fekete leves
Ahogy előre számítani lehetett rá, a helyzet innen egyre fokozódott, és ha nem lett volna az az egész, általában a futóversenyeket a küzdés mellett átható szeretet érzés, hogy sokan drukkolnak, bíztatnak, segítenek, akkor lehet, hogy feladom. Biciklis kísérőnk nem volt, mindketten úgy éreztük nekünk inkább teher lenne. Plusz egy dolog, amire figyelnünk kellene, állandóan foglalkoztatnunk kellene, pedig tudjuk, a biciklis kísérő pont azért lehet jó, mert pont ott van, pont akkor amikor nehézség támad. Én egyébként is élvezem a hosszútávfutó magányosságát, de nagyon sokat jelentett a segítség, a gondoskodás, amit Zolitól és Erikától kaptunk. Rengeteg számít, hogy van, aki nemcsak vezet, hanem adja, viszi, kitalálja, megnézi, kicseréli, megszárítja, előveszi, megkeresi.
A Boglár – Szemes 9,4 km volt a holtpont szakasz, itt 8:19-es átlagtempóm is volt. 137, 5 km-nél Földváron Ferit várva még ugyan nem éreztem a zöld utat, hogy tuti meglesz, de arra igyekeztem gondolni, hogy már csak 37 egész valamennyi, már csak 4 szakasz. Ha a következő két tizes megvan akkor már meglesz az egész kör! Féltávon túl már soha nem tudtam hol vagyok, csak annyit, hogy a déli part. Ennek egyébként nagyon örültem, hogy végre világosban láthatom, az eddigi UB-ken itt mindig éjjel, zombi üzemmódban haladtunk át. Most írás közben a szakaszkalkulátorból meg a Run Happilly facebook esemény oldalunkról nézem ki a váltópontjainkat is. Enni nem nagyon mertem, az egyik, egyébként már korábban is használt energiagél után jött a hasmars, úgyhogy azt sem. A Ferinek bevált kóla, keksz, datolya volt az üzemanyagom.
Egy rövid időre átsuhant a fejemen a feladás, de nem komolyan. Felvettem a robot módot, betoltam egy magnézium shotot, és bár eléggé be volt már állva a combom, de mentem tovább. Közben a lányok online küldték a csít, azzal is tartottam magamban a lelket a kocsiban felpolcolt lábbal, hogy megnéztem kivel mi van, és bíztattam én is mindenkit. A tavalyi triónk tagja, Orsi, és Era meg Kati az AFÉból , na meg több MiraDonna.hu blog olvasó egész éjjel fent volt, és úgy szurkolt nekünk mintha legalábbis olimpiai aranyért küzdöttünk volna. Ámuldoztak, hogy de hát 14-ek vagyunk a 2 fős férfi csapatok között, én igyekeztem lehűteni a kedélyeket, hiszen a gyorsabb csapatok később rajtoltak, utolérnek minket. (Végül a 93 két fős férfi csapatból 36. helyen értünk be.)
Azért ez a bíztatás is jól esett, átlendültem a holtponton, visszaküzdöttem a tempót is 7 – 7:20 körülre, és ha nem is szökelltem csillámpóniként, azért könnyebb lett. Ez már komoly komfortzónán túllépés volt, hogy divatos szakkifejezéssel éljek. Nagyon át kellett lépni magamon, hogy kitartsak. De egy ilyen futás nagyon megtanít fókuszálni, teljesen beszűkülve csak arra koncentráltam, hogy egyiket a másik elé, minden óracsippantásnál arra gondoltam, hogy a hátralévő már csak mennyire kevés, már csak ennyi, meg annyi, soroltam magamban az otthoni ismerős távokat. Zoli adott lóbalzsamot, szerintem legfeljebb placebó jelleggel volt jó, de a masszírozás sokat segített, hogy az utolsó 16,9 km meglegyen. Ferinek is a féltáv utánra esett a mélypontja, de ő nálam hamarabb túlvolt rajta. A végére megnyertük az esőt is, de Feri megtáltosodott.
Amikor a végén 181,4 km-nél, Akarattyán az utolsóelőtti szakaszomon épp kezdődő esőben megláttam egy 15 %-os emelkedőt, olyat, ahol a baltás gyilkosok szoktak tevékenykedni, na akkor azért akkor minden úrinő elszállt belőlem. A többit képzeljétek hozzá! Utána még egy kis hullámvasút, aztán az alattomos emelkedő, sötét, néptelen, barátságtalan, kivilágítatlan szakaszok esőben, de 15 km-rel a cél előtt már vitt a szívem. Már előre örültem, hogy körbefutjuk!
Csak azt sajnáltam, hogy az engem lekerülők sok bíztatására, hajrá, meglesszére nem volt erőm válaszolni. A legvége az az állapot volt, amikor már nemcsak az egyiket tettem a másik elé, hanem már egy felesleges szájmozdulatot sem akartam tenni, csak gondoltam, hogy köszi, és hogy milyen jó lenne egy szóvivő, aki helyettesít. Az erőm végén jártam.
Enyém volt a befutó 7,2 km. Nem volt kellemes mert ebben is volt egy emelkedő, de 7 km-es átlaggal belépegettem. Mikor megláttam Ferit a befutó előtt az a kimerültségtől vegyes öröm, az akkor is jó mikor nem jó eufóriája teljesen elöntött. Minden célba fantasztikus befutni, jelen esetben betipegni, itt is az volt. De csak annyit mondtam, hogy én innen egy tapodtat sem tudnék továbbmenni. Ha még lenne 20 km hátra, tuti feladnám. Persze, ezt nem tudhatjuk :-), mert nem volt még 20 km, de vacogtam a kimerültségtől.
Konklúzió?
Aki eddig elolvasta biztosan várja, többen kérdezték is, hogy, no akkor mi lesz most, jövőre egyéni? A trió után egyszerre mondtunk Ferivel, ugye jövőre duó? A duó után viszont nem lett kedvünk az egyéni UB-hoz. Hát, így. 2019-ben az UB párban teljesítéssel a futásban elértem egy plafont, ahonnét nincs tovább. Legalábbis azzal az edzésmunkával, amit hajlandó vagyok beletenni, szerintem én eddig tudok eljutni. Persze, – szól a kis hangocska – soha ne mondd, hogy soha!
Én most ennyit tudok a futásba fektetni, mert ha ennél sokkal több időt és energiát szánnék rá akkor az életem sokkal nagyobb szeletét foglalná el, amit mástól kellene elvennem, és rögtön nem élvezném annyira. Én pedig szeretném a futást még sokáig szeretni. Minden küzdéssel és nehézséggel együtt fantasztikus, és nem sokszor megélhető utazás volt ez az ismeretlenbe, önmagamon túl, külön, de mégis együtt a férjemmel.
Igen, akkor is jó volt mikor nem volt jó! És nem mondom, hogy soha.
Ha tetszik, amit látsz és olvasol, csatlakozz a Mira!Donna Facebook oldalhoz ITT!
Hálásan köszönöm, ha adománnyal is támogatod a munkámat. ❤
