Mumbai, avagy Bombay – India kapuja

[Bombay – 2000. febr. 3-4; 12-13.]

A dátum nem tévedés. Az egyébként jó szívvel ajánlott Maharaja indiai étterem megnyitója okán 2016-ban előkerült az elveszettnek hitt hátizsákos indiai úti beszámoló egy része bohókás 26 éves koromból! Ekkor kattant be igazán a nagybetűs világjárás. Ezt a saját blogot ugyan csak 2016-ban kezdtem, de itt-ott azért írogattam. (internetto, Magyar Narancs, rövid életű útiblogok ingyenes tárhelyeken). A képek is a 2000-ben lehetséges digitális fotótechnológiát mutatják, anno floppy lemezre! fotózott az akkor menőnek számító digitális kameránk. De így is jó visszaolvasni, hátha másnak is érdekes.

Bombay, a tömeg új fogalma

Az indiai városok általában elég kellemetlen helyek egy hátizsákos turistának. A közép- és a dot.com-kor keverékeként előálló káosz: szmog, tömeg, állandó dugók, koldusok, szent tehenek, ragad(oz)ószerű riksások, árusok  és más utcai teremtmények hatványozott mennyisége miatt a legtöbb utazó csak az elengedhetetlen elintéznivalók vagy átutazás erejéig érinti a négy nagy metropoliszt: Mumbai-t (Bombay), Delhit, Chennai-t (Madrasz) és Kalkuttát.

Mumbai, avagy nálunk ismertebb gyarmatkori nevén Bombay India legnagyobb és talán legelviselhetőbb városa. Ide özönlik minden jobb életet keresõ szerencsevadász. Ennek következtében már 15millióan laknak benne, ebből kb 4millióan az utcán. Ez a város az ország fõ gazdasági központja, és a Hollywoodot legalábbis mennyiségileg leköröző hindi nyelvű álomgyár, Bollywood otthona.

Delhi mellett itt érkezik az országba a legtöbb turista is. A tengerentúli járatok szinte mind az éjszaka közepén landolnak a természetesen lepukkant Sahar reptéren, s ez fõleg a “kezdő” India utazóknak nem túl szerencsés idõpont. De hát mi másért jövünk ide ha nem a kalandért? Bombay nem veszélyesebb  mint bármely más sokmilliós világváros, éjjel pedig amúgy is egyszerűbb betaxizni a városba mint a nappali csúcsforgalomban. A repterekre a működőképesség és a viszonylagos tisztaság fenntartása miatt szerencsére csak a jeggyel rendelkezők mehetnek be. A rendőri őrizettel ellátott kijáratnál általában turistapénzre éhes, a világért le nem koptatható, kiáltozó, hadonászó taxisok és riksások várják vaskordon mögött a besokkolt látogatót. Stratégiánk a legkevésbé problémamentes városba jutásra: gyors pénzváltás, (Ajánlatos a bizonylatokat megőrizni, mert hasznos lehet vonatjegy vásárlásnál és hazafelé az esetleges maradék rúpia visszaváltása enélkül lehetetlen.) elkerülni a kis kalyibákból szólongató hotelbukmékereket, s befizetni az 1800 forintnak megfelelõ 300 ruppót (1 indiai rúpia 6 forint 2000-ben) az úgynevezett prepaid taxiablakban. Itt kormány által megállapított tarifa van, átvágni nem tudnak, de miután betereltek minket egy taxiba a sofőr megérkezéséig  még negyed órát szokhattuk a sajátos éjszakai életképet, s plusz 20 ruppónk bánta, hogy a csomagpakoló ember mellett volt egy támogatólag néző, maroktartó sorstárs. A prepaid taxi azonban még így is ajánlott mert Indiában a taxisofőrök (is) változatos módokon próbálnak átverni és mindent bevetnek, hogy abba a hotelbe vigyék a balfék turistát ahol baksist kapnak utána. A gyakran többszáz rúpiás összeg persze hozzáadódik a szobaárhoz, s nem lesz kevesebb a további napokon sem. Nem kell bedőlni a dumának, hogy a megcélzott hotel leégett, bezárták, tele van, vagy épp elárasztották a patkányok.

Indiában szállást találni

általában nem gond. Az egyetlen kivétel Bombay. India legdrágább városa, minden legalább háromszor annyiba kerül mint máshol. Nekünk 1000 rupi alatt nem sikerült elfogadható, vagyis egyszerű, de csótánymentes és tiszta szobát találni, noha 1500-ért már egészen szállodaszerű helyen dőzsöltünk, szobaszervízzel, reggelivel, franciaággyal, tévével és wcpapírral. Ez utóbbi külön említésre méltó, mivel Indiában a wcpapír turistáknak való luxuscikk, melyből önellátónak kell lenni. A legtöbb turista Colaba negyedben lakik. Ide vettük mi is az irányt, a Lonely Planetből kinézett szállodák azonban mind tele voltak. Az utazók bibliája néha nagyon hasznos, bár némileg visszarettentõ, hogy minden hátizsákos LP-tal és Teva szandálban rója India poros útjait :-). Hasmenés és egyéb nem súlyos betegségek esetén orvos nélkül is simán kikúrálhatjuk magunkat segítségével, de az ajánlott szállók elég sokszor megtelnek, főleg ha az ember este érkezik. Azért nem kellett sokáig várnunk, hamar akadt egy önkéntes, aki egy közeli, de nem túl bizalomgerjesztő ház még kevésbé bizalomgerjesztő szobájába vitt minket, miközben három embert dörömbölt fel, hogy nyissanak ajtót. A fürdést inkább nem vállaltuk be az adott fürdõszobában, de legalább volt rendesnek mondható ágy és furcsamód tévé is. Így az MTV Indiából már első éjszaka megismerkedtünk a később minden csapból folyó hindi popzenével.

Másnap még nem keltünk fel, de már egy ausztrál család bekopogtatott szobát nézni. Azt mondták a fürdőszobára, hogy not so terrible…..Mi mindenesetre gyorsan kerestünk emberibb körülményeket. A következő szállodánk egész tűrhető volt, de azért az elektromos miegymás a földszinten itt is fényképezésre ingerelt. Bombay-i szeánszunk két részletben zajlott. Nem akartuk lekésni a szezont Goán, a beach-eiről, technopartijairól és hippijeiről híres volt portugál gyarmaton, ezért beterveztünk egy hetet oda, majd visszafelé még pár napot Bombay-ben és a városhoz közeli kis hegyi üdülőhelyen Matheran-on töltöttünk. Egy évig Ázsiában tébláboló barátaink tanácsára a másnapi “alvó” Goa-buszra vettünk jegyet. Előtte azonban még megnéztük a város egyik nevezetességeként szolgáló Taj Mahal hotelt, melyet a híres ipari mogul JN Tata építetett 1903-ban, miután indiaiként nem engedték be az egyik európaiaknak fenntartott hotelbe. Azóta már egy sokkal kevésbé lenyűgöző új szárny is készült. A hotel mellett, a tengerparton terpeszkedik a gyarmati múlt híres emléke a Gateway of India. 1911-ben kezdték építeni V. György király látogatása után és a brit hadsereg ezen a kapun hagyta el ünnepélyesen a volt gyarmatot 1948-ban. Innen indulnak hajók a szarkamódra lopkodó majmokkal teli, de egyébként híréhez képest nem túl érdekes Elephanta szigetre is. Ha másért nem is, a hajókázásért és egy sétáért érdemes odalátogatni. A Gateway of India jelenleg Bombay egyik fő fotószpotja, tele ismerkedő hajlamú  helyiekkel, akik többnyire lógatják a lábukat, koldulnak, de legalábbis el akarnak adni valamit, el akarnak vinni valahová, jövőjük szempontjából hasznos kapcsolatokat akarnak építeni,  vagy csak szeretnének egy fehéremberes fotót. Több népszerű póz van: kézfogós, mosolygós, családi körbeállós. A fehér nő indiai pasival a legmenőbb, egyesek szerint az indiai férfiak aztán fehér barátnő bizonyítékaként mutogatják a közös képet. Az általános ismerkedő formulák természetesen a verárjukámingróm, watizjorném, jorkántri és társaik. A weszternizálódott Bombay-ben viszont senki sem köszön. Pláne nem az õsi indiai köszöntéssel a Namaste-vel, mikor a két kezüket összetéve a homlokukhoz érintik. A gyerekek simán csak a pen rupiííít nyomatják a turistáknak. Egy helyi magyarázat szerint csak ceruzájuk van az iskolában – ha járnak egyáltalán – ezért akarnak mindenáron tollat.

A nap végére már egész jól belejöttünk a taxisokkal való alkudozásba. A taxis ajánlatának feléhez kell kötni a karót. A legtöbben még a főbb utcák nevét sem ismerik, vagy nem értenek angolul, térképet és betűt sem tudnak olvasni, így sokszor magunk voltunk kénytelenek navigálni. Azt például Bollywoodnak hála mindenki tudja, hogy hol vannak a legmenőbb mozik, jelen esetben a Metro nevű. Míg a buszállomásra tartottunk, beletanultunk a forgalomba is. A legfontosabb alkatrész minden járművön a duda. Azt nyomják szakadatlanul a fék helyett is, a Tata és Ashok Leyland márkájú teherautókra, buszokra pedig gyárilag ráhímzik, hogy Horn please! vagy Blow Horn! Mi eleinte csak volt miniszterelnökünkre asszociáltunk. Az utak és a járművek műszaki állapotát tekintve nem csoda, hogy India büszkélkedhet a legtöbb balesetet produkáló ország címmel. Elsőbbsége egyszerűen a nagyobb járműnek van, biztonsági berendezésnek pedig a duda mellett még ott a mûszerfalat díszítõ, naponta friss virágfüzérrel és füstölővel ellátott, általában műanyag házioltár. Mindenki a kedvenc istenének áldoz, kis Vishnuk, Shivák, szent tehénkék, fallikus szimbólumok azaz lingamok, van választék bőven. A turbózott változat villog is. Bombay-ben a legnépszerűbb Ganésa, az elefántfejű isten. Nem csoda, a vállalkozások istene ő, kinek fejét apja, Shiva vágta le mikor hosszabb bizniszútjáról hazatérve nem tudott még létéről. Felesége, Parvati kérésére aztán az első arrajáró élőlény fejét kapta meg.

A kaotikus forgalomban vannak még szent tehenek, szekerek, biciklik és más guruló tákolmányok, kóborkutyák és emberek. Nagyon sokan és mindenhol. Tömegiszonyosoknak, klausztrofóbiásoknak semmiképpp sem ajánlott. Klasszikus indiai forgalomkép csak a riksák hiányoznak, Bombay-ben csak a külvárosokban használják őket. Délben különösen érdekesek a Victoria pályaudvar körül sertepertélő fehér ruhás, Nehru sapkás dhaba-wallah-k, akik az elővárosi vonatokról gyûjtik be és szállítják ki a háziasszonyok főztjét irodákban dolgozó férjüknek. Az 5000 írástudatlan dhaba-wallah 175.000 ételt szállít ki naponta hiba nélkül az éthordókra rajzolt színkódok segítségével.

Embersűrűség szempontjából egész más képet mutat Bombay vasárnap. A tökéletes februári időben (25-28 fok, a plafonventillátorokat szinte be sem kellett kapcsolni) zavartalanul lehet sétálni az üzleti negyed környékén. Néhány áruson kívül alig lézeng valaki az utcán, még a koldusok is eltűnnek valahová. Csak a közeli parkban krikettezők nevezhetők tömegnek. A krikett szintén angol maradvány. Az indiánok krikettezni mindig és mindenhol tudnak. A sporthírek 80 százaléka krikett, játékosaik pedig a bollywood-i filmsztárok mellett az ország legnépszerűbb és legmarketingképesebb arcai.

Az ATM-ből gond nélkül csiholtunk pénzt és élveztük a napsütést. A tapasztalatok szerint a Visa a leghasználhatóbb kártya, a Citybank pedig a legmegbízhatóbb pénzforrás. Automatája nem eszi meg a kártyát és nekünk sem kellett megebédelnünk a tranzakció teljesítése alatt. Bankjegykiadó automata csak a négy nagyvárosban van, de a turista helyeken szinte mindenhol lehet találni egy-egy bankot ahol emberi erőforrás segítségével megcsapolhatjuk számlánkat.

Kaja mindenhol van, szerencsére az ország tudja etetni a népességét. Ha valaki szereti a jó csípős indiait, akkor nagyot nem csalódhat. Az olyan éttermekben, amikbe a külföldiek is bemennek mindig van kínai, olasz és kontinentális étel is. Ilyen a Colaba Causeway-en már intézménynek számító Leopold Cafe. Minden asztalon LP és minden asztal alatt Teva szandál, csak egy szál indiai juppi evett mélán ketchupos hasábburgonyát sörrel talán az oxfordi évekre emlékezve. Nagyon finomak az utcán is árult édességek, kis pici ragadványok, karamellás, mézédes rágcsálnivalók, némelyiken még kis sztaniolszerűezüst bevonat is van, de állítólag ehető. Kedvencünk a Gulab Jamun (rózsagolyó), amit kis falavelekből préselt tálcácskákban adnak, amit aztán eldobás után a tehenek hasznosítanak tovább. Az éttermekbe a koldusokat nem engedik be, de reggeli közben a terasz melletti sitthordó nőket nézni sem túl kellemes látvány.

A nyomor kikerülhetetlen, még akkor is ha azzal vigasztalja magát az ember, hogy ő azzal már segít, hogy oda megy és pénzt visz az országba. Ha sok pénzünk van, érdemes esetleg külön kolduskeretet tartani, de aztán jobb meg nem számolni mennyi pénzt osztogattunk szét a feneketlen zsákba. Különösen szívfacsaró a nők helyzete. Mindenki fiúgyermeket akar mert férfinak egyszerűen jobb lenni Indiában. A lánygyermekeket nem taníttatják mivel ők nagyon kevés pénzt tudnak csak keresni, sokáig gyakori volt, hogy megölték vagy eltitkolták őket. Jelenleg kevesebb nő van Indiában mint férfi. Házasságnál a lánynak hozományt kell vinnie, az újságok tele vannak azzal, hogy a férj a hozomány miatt megölte a feleségét. Ilyenkor aztán mindig úgy folyatódik a hír, hogy a feldühödött szomszédság meglincselte a férfit. A válás szinte ismeretlen fogalom, ha mégis elhagyják a nőt az semmit sem kap maximum az ékszereit, ezért is hordja minden nő az összes aranyát magán. Az egyetlen előny, ami pláne egy turistának jól jön, hogy a nőknek általában külön sorokat tartanak fent az állomások jegypénztárainál és külön vagonokat is a vonatokon. A külön vagon persze csak az egyedül vagy gyerekkel és egymással utazó nőknek jó, de sokszor még a legtömöttebb vonaton is kényelmesen elférnek a hölgykocsiban.

A Goára menő expressz alvóbuszra viszonylag könnyű volt jegyet szerezni, annak ellenére, hogy a buszállomásnak nevezett út helyén épp gödrök és sitthordó útmunkásnők voltak. Azért néhány indulásra készülő alvóbusz is megbújt a porban, s hamar lecsapott ránk egyik pocakos vállalkozó. Bevizsgáltuk a buszt, nem tűnt olyan borzasztónak. Ülések helyett kis fülkék sorakoztak, teljes panorámával. A felső sorban csak függöny, alul viszont merev falú kuckók, ellátva kis falra szerelt mûanyag dobozzal melyről később kiderült, hogy nem kaja- hanem cipőtartó. A jegy 400 ruppó/koponya, drágább mint a vonat AC (air condition) osztály, de nem volt más választásunk mert Indiában a vonatjegyszerzés külön napi program és egyébként is annyira tele van minden, hogy hetekkel előre kell a jegyet megvenni.

Rendes netfüggőként hamar jelentkeztek rajtunk az elvonási tünetek, ezért gyorsan kerestünk a gombamód szaporodó cybercafe-k közül egyet. Ez sehol sem gond ahol turisták nagy számban előfordulnak, a kapcsolat azonban reménytelenül lassú, ezért drága. Néhány emil elolvasásához akár órákra is szükség lehet. A leszakadt Centrum áruháznak kinéző Metro Plazaban találtunk egy kis két gépes intézményt. Annak ellenére, hogy a lakosság 1 százaléka rendelkezik csak számítógéppel, minden tele van IT hírekkel és dot.com hirdetésekkel. Az indiai programozók közismerten hírhedtek, a hotmail indiai származású, még facér – mint az az elit és női magazinokból kiderült – kitalálója pedig hetente szerepelt valamely újság pletykarovatában. Bill Clinton látogatása épp közelgett, így naponta olvashattuk a találgatásokat, hogy Hyderabad és Bangalore IT-városok közül melyik nyerte az elnöki vizitet és ezzel a cyber capital címet. Az már csak nekünk volt ironikus, hogy az egyiknek nem volt olyan reptere ahova az Airforce One le tudott volna szállni a másikban meg az elnöki igényeknek megfelelő hotel nem akadt. Ráadásul Bill nem törődve a szent tehenekkel nagyon udvariatlanul kedvenc ételét, a marhahamburgert kérte. Márciusban épp Nepálban túléltünk, úgyhogy vegül nem sokat tudtunk meg a Clinton körüli csinnadrattáról.

A cybercaféban aztán kiderült, hogy bár logikusnak tűnt, nem volt érdemes az itthonról jelesre vizsgázott rediffmail nevűhelyi freemail szolgáltatónál emilcímet nyitni. Három kísérletből egyszer sikerült a postaládámba hősies küzdelem után bejutni, végül a yahoomail bizonyult az egyedüli működőképes drótpostának. Talán lassítót etetnek a kis dial-up-jukkal, mindenesetre már csak a mi 800 ruppós számlánk után aznap volt mit ünnepelnie a tulajdonosnak. Háláját távozásunkkor két üveg bónusz ásványvíz formájában fejezte ki.

Először Bombay-ben követtük el azt a hibát, hogy elmentünk egy szervezett városnéző túrára. Az már mindegy, hogy állami vagy magáncég a szolgáltató, a túra úgysem akkor kezdődik amikor mondják, úgysem addig tart és úgysem azt nézzük meg, ami a programban van. Általában az idő fele azzal telik, hogy dugóban áll a busz és jó kis haszon-sikerdíj reményében egy vagy több handicraft shop-ba beterelik a kedves turistákat, hogy kedvükre válogassanak. A japán turisták különösen jól bírják ezt. Belőlük valamilyen homályos indokból nagyon sok van Indiában, még több mint németből és amerikaiból.

Szerencsére mi vasárnap mentünk a túrára, úgyhogy dugó nem volt. Megnéztük Gandhi bombay-i házát, nem messze a helytől ahonnét 1942-ben elkezdte a “Quit India” mozgalmat. Rengeteg fiatalkori képe, irománya és kedvenc meditációs eszköze, a rokka (spinning wheel) mellett a vizuális típusúaknak kis vitrinekben kis bábokkal ábrázolták Gandhi életének főbb jeleneteit. A Prince of Wales Múzeum helyett csak a körülötte lézengőket/fekvőket nézhettük meg, viszont elcipeltek minket még valami másik hazafias India múzeumba is. Ami nekünk a csodaszarvas, turulmadár, Emese és István király, na az van indiai változatban ebben a múzeumban, de mi itt már csak úgy ellődörögtünk. Közben a gájd jól leszólta a túraprogramot, majd a kezünkbe nyomott egy cetlit, amin szerinte a “real Bombay” volt, mondván, hogy másnap elvisz minket oda, ha akarjuk. Tényleg érdekesebb helyeknek tűntek, de másnap már úgyis továbbálltunk Matheran-ba. A dhobi wallah-kat, a mosóembereket is ki kellett hagynunk, pedig érdekelt volna, hogy mi történik a szennyesünkkel a Dhobi Ghats-on (mosólépcsők) miután a hotelban leadjuk. Aztán ezt kesőbb Varanasiban a Gangesz parton megláttuk, de sokakkal ellentétben nem lett tőle kedvünk az s.k. mosáshoz. Valahol a külvárosban, a Mahalaxmi vasútállomás mellett 5000 dhobi wallah (mosóember) gyûlik össze a város szennyese körül és kőkorszaki módszerekkel kimossák, csapkodják, nyúzzák, facsarják. Nekünk csak az eredmény számított, a tiszta ruha. Persze, csipkebugyit és selyemsipkát otthon kell hagyni, csak az amortizációtűrő ruhadarabok jöhetnek számításba. Amúgy is, India egyik fő iparága a textilipar, bőven találunk olcsó pamutruhát a kalandokhoz.

Szintén túraállomás volt a Hanging Garden, ami attól függ, hogy alatta víztározó van és talán az egyetlen gondozott park Bombay Rózsadombja, a Malabar Hill negyed mellett. A sövénybe nyírt vicces elefánt, tigris, teve, ökörrel szántó paraszt és más indiai életképek leginkább egy játszótérhez teszik hasonlatossá, de fûre lépni tilos, fa híján árnyék sehol. Nálunk valószínûleg posztmodern kertibútor-tervezésnek neveznék a hihetelenül mulatságos pingvint ábrázoló rozsdaette kukákat, melyeknek tátott szájába jól lehet a szeméttel célba dobni. Elvétve aztán még más városokban is találkoztunk egy-egy árva pingvinkukával. A kuka valahogy a WCpapírral összefügg, mert kukát is csak a külföldiek szoktak keresni. Egy darabig kényelmetlen az utcán eldobni a szemetet, de hát alkalmazkodni kell a helyi szokásokhoz. Kicsit az egész ország egy nagy szemétdombnak tűnik. Elég szörnyű látvány a rengeteg szemétkupac, főleg a töméntelen mennyiségű műanyag palack a kóborkutyákkal, malacokkal és a tehenekkel megtoldva.

Malabar Hill ma már nem olyan népszerű a gazdagoknál, sokan költöznek inkább Juhu Beach-re, a legtöbb filmsztár is ott lakik. A negyed valóban sokkal rendezettebb és zöldebb mint más városrészek, nincsenek koldusok és fantasztikus kilátás van a híres partmenti Marine Drive-ra és a városra. Az épületek többsége mégis hatalmas, sokemeletes blokkház portaszolgálattal néhol egy-egy régi düledező, gyarmati időszakból maradt, dzsungellel benőtt ház, csicsás templom, erődítménynek tűnő nemtudnimicsoda. Az egész inkább emlékezt egy Békásmegyerre mint egy Rózsadombra.

A Marine Drive-on érdemes nappal végigtaxizni, este meg végigsétálni. Ez a fő promenád egészen a Cowpatty beach-ig, este tele párocskákkal, lazító helyiekkel, kis snackbódékkal. Sajnos sokat magunkban nem lehetünk, mert azonnal jön valaki, aki majmot/kobrát táncoltat, masszázst vagy egyéb fantasztikus szuvenírt ajánl vagy csak úgy tudakozódni szeretne felőlünk. Nagyobb alkalmakkor partykat is tartanak itt, ottjártunkkor éppen Valentin-napra állítottak fel egy hatalmas fehér táblát ahol mindenki hagyhatott Valentin napi üzenetet a kedvesének. A Valentin-nap köré egyébként is olyan nagy hisztériát kerítettek, mintha nem is az eleve elrendezett, szülők által kiválasztott párral való házasság lenne az általános Indiában. (Kedvenc házassági hirdetésünk: hajléktalan, állástalan szexszakértő doktor feleséget keres. ) Másnap aztán jól meg is kapta mindenki a magáét, az összes újság lehozta a képet amint Delhiben a BJP (az ottani MIÉP) aktivistái égetik a Valentin-napi lapokat, jelképeket mint a káros westernizáció bizonyítékait, az indiai kultúra fojtogatóit.

Egyéb médiaesemény volt még, hogy a Sensex nevűtőzsdeindex átlépte a 6000 pontot és a feltûrt ingujjú vigyorgó brokik szmájlikat rajzoltak a nulláknak.

Végleg elhagyni Bombay-t mégsem volt olyan egyszerű mint gondoltuk. Volt ugyanis előre megváltott vonatjegyünk, csak azt nem néztük meg hány állomás van. Így aztán nekünk szép komótosan sikerült kimennünk a rossz vasútállomásra mikor már Goáról és Matheránról visszaérve nem volt más vágyunk csak magunk mögött hagyni Bombay-t. A taxis nagy baksis reményében az életünk kockáztatásával próbált odaérni a másik állomásra, közben csak majdnem néhány biciklist és másik autót ütöttünk el, mindhiába. Vonat el, nekünk meg maradt a busz vagy a plusz egy éjszaka Bombay-ben. Rosszul választottunk, de tanultunk belőle, ezután már sosem ültünk többet éjszakai buszra.

Folyt. : Goa – Baga Beach

• Bombay
• India
• Mumbai