Futnikék: UltraBalaton 2016 termelési regény

Nem szégyen a futás, és hasznos! Meg szépít is!

“Lelked szép erejét a sors hullámai edzik.
E tó testednek nyújt vidor életerőt.” Czuczor Gergely

És most éppen nagyon divatos. Sokakkal együtt számomra is a futás a legjobb komfortzóna szélesítő rekreációs tevékenység. Öntudat, és önbizalom fejlesztő, kiváló eszköz a fizikai és szellemi teljesítőképességem, vagyis a határaim megtapasztalására és óvatos tologatására. Ezzel sok újat biztosan nem mondtam, de talán nem véletlen, hogy egyre többen választják, valamilyen rendszeres fizikai aktivitás végzése ugyanis még új agysejteket is eredményez!

A ultrabalatoni társas nyargalászás hétvégéjén rettentően rekkentő terep körülményeket dobott az időjárás, de mindenkinek kívánom azt a megcsináltuk érzést, ami 25 óra 49 perc után a befutón elárasztott minket, tizünket. Szerintem a fotónkon jól látható! A hőség mellett a legnagyobb kihívást az jelentette, hogy itt az énsportból csapatot kellett kovácsolni, és alvás nélkül kellett gyakorlatba átültetni az egy mindenkiért mindenki egyért magasztos eszméjét. Egy ilyen ultraverseny végére az első blikkre totálisan értelmetlennek tűnő dolgok is is értelmet nyernek. Hát persze, hogy azért futjuk körbe, mert ott van. Mármint a Balaton. Hát persze, hogy mikor épp nem csillámpóniként szökellünk hanem szenvedünk akkor is csináljuk, magunkért, meg a csapatért. Mi másért?

Már jópár éve elkapott a futnikék, mostanában a futás igazi reneszánszát éli. Egymást érik a nagyon szerethető közösségi (pl Nőnapi Virágfutás) és a néha jogos kritikával is illetett professzionális, cégek által szervezett, az élvezet és teljesítmény mellett a profitra is hajtó, szponzorokkal sokszor agyontolt futóversenyek, ilyen-olyan testébresztők, futógálák, egész és félmaratonok, a tingli-tangli családi futások, a bevállalós brutálfutások és ezek mindenféle kereszteződései. Vagy lehet hogy ez is csak azért tűnik így mert ha az ember szenvedő alanyból élvező futóbolonddá válik akkor mindenre felfigyel, ami futás?

A nagy futóversenyek közül az egyik leghíresebb, és a legkomolyabb felkészülést igényli mind edzettségileg mind mentálisan az UltraBalaton, a Balaton körbefutása max 32 óra alatt. Én pár év alatt a nulla métertől életem első, rekkenő hőségben futott Ultrabalatonjáig jutottam az Almodóvar Futó Egylet 10 fős csapatában. 31 km-t fogadtam örökbe a 220-ból. Hogy a futás mint énsport hogy lesz csapateseménnyé, igazi közösségi, hol száguldó, hol meg vánszorgó cirkusszá, én- és egyben közösségi határtologatássá azt kezdjük először az éntől.

A futás mint én/magányos sport

Amíg az ember nem futkorászik máshova csak a busz után, nem érti miért jó futni. Én azért kezdtem el, mert ugyan túlsúlyom egy deka sincs, egészségügyileg is minden ok – fogyni amúgy sem lehet csak futással – de észrevettem, hogy túl sokat vagyok beltérben, és egyszerűen tunyulok, petyhüdök, mindenféle szempontból, fizikálisan, agyilag, és lelkileg is. Kísérleteztem csapatsportokkal, de nem jött be, hogy mindig másokhoz kell igazodni, pont időre, pont akkorra, pont oda kell érni, egyik hely megszűnt, a másik csapat felbomlott, az edző elment ésatöbbi. A futásban az a jó, hogy én sport. Ketten vagyunk, az időjárás meg én, és birkózunk. Az elemeken kívül nem függök más külső körülménytől, csak magamtól. Futni szinte bárhol, bármikor lehet, és az akaraterőn kívül nem kell más hozzá csak egy jó cipő, és kitartás. Utóbbit a nehezebb megszerezni, de pont ebben segít a futás, az akaraterőt kiválóan lehet vele fejleszteni. A szabadban futást szeretem, akár télen akár nyáron. Szeretem, hogy jöhet velem a kutyám, de ha akad kétlábú futótárs mehetünk együtt is, szeretem hogy uralom az elemeket, az esőt, a hőséget, a szelet, a havat, az emelkedőt, a sarat, a göröngyöt, az aszfaltot, mikor mi van. És hát a -5-ben télen, vagy a + 30-ban nyáron futáshoz valóban erősen kell győzögetnem magam, de már tudom, hogy csak elindulni nehéz, utána nincs megállás.

A futás mint plasztikai sebész

Olyan helyen lakom, ahol kilépek az ajtón és már mehetek is, nem kell sehova cuccolnom, bumliznom, parkolnom, bérletet vennem. Csak felveszem a nyúlcipőt és már indulok is. Az elején futottam edzőteremben, gépen, ment, persze, de egy idő után már kb minden tetkó mintát ismertem. Mérhetetlenül untam, na. Rájöttem hamar, a beltér a bajom. Így kiléptem a kozmetikázatlan, klimatizálatlan, egyenetlen, asszimetrikus való világba és a szabadban kezdtem futni. Eleinte csak 4-5 km-eket, aztán lefutottam az első 10 km-emet és ahogy ez fokozatos távnövelés esetén törvényszerű, egyre jobban bírtam, és egyre hosszabbakat és gyorsabbakat tudtam futni. A buli kedvéért beneveztem először a Vivicitta 7 km-es távjára, majd váltókra és egyre hosszabbakra. A félmaratoni táv, 21 km egy szuszra – na jó, több szusz van közben, de csak egy huzam – lefutásáig hamar, kb fél év alatt eljutottam, és állítom, hogy ide bárki el tud jutni. Ha nem is fél év alatt, de a félmaraton bárki által legyőzhető távolság akár vékony, akár vastag. Észrevettem, hogy hiányzik, kényelmetlen ha nem tudok futni menni, annak ellenére, hogy nem minden egyes futás öröm. Van, hogy szar, van hogy csak nem esik annyira jól, és – ne mondjátok el senkinek 🙂 – néha még méreteseket esni is szoktam. De megfigyeltem, hogy a legjobb gondolatok futás közben jutnak eszembe, és futás után mindig jobb a közérzetem, az aggódnivalók más szélirányt, más megvilágítást is kapnak. Ha feszkó van megyek futni, és utána mindjárt jobb. Na és a legjobb járulékos következmény: a futás megszépít! Tényleg. Minden futó, vagy valamit rendszeresen sportoló ismerősömre egyre jobb ránézni mióta fut, sportol! 20 évesen nem kunszt jól kinézni, 40-50-60 évesen már saját teljesítmény van mögötte, szerintem egyszerűen nincs jobb plasztikai sebész a sportnál. A lényeg a fizikai aktivitás. Találd meg mi az, ami téged megszépít!

Futóélmény megosztás

Ugyan a futás nekem is elsősorban magányos sport, útközben rábukkantam az Almodóvar Futó Egyletre, ami egy teljesen hivataltalan, szervezett keretek nélküli, pontosabban a Facebookon szerveződő női futóközösség, ahol a tagság egyetlen feltétele a nőből levésen kívül az “örömteli futás iránti vágy”. A vigyorgó befutó fotónk tökéletes illusztrációja az AFE sokféle nőinek, nagyjából annyifélék vagyunk itt ahányféle nő előfordul az Almodóvar filmekben. Megosztjuk a sokféle futó élményeinket a Kopaszi gáttól Arubáig, a futó fotóinkat, és krónikus teljesítménykényszer nélkül inspiráljuk egymást a vágyakozásban, a rögökön való elindulásban, vagy a száguldozásban, az UFO-vá válásban ( UFO az AFE szleng a nagyobb amatőr futó teljesítményeket elérő AFE tagokra ), ki hol tart épp a futás szivárványos terepén. Lévén sokan grafo- és fotománok nem mellesleg baromi jól szórakoztatjuk is egymást. És a bejegyzések hatására úgy tűnik nem kevesen indulnak neki ténylegesen is!

Még mindig nem futok nagyon tudományosan, általában heti 2-3x 10-15 km-t teszek meg, és alkalmanként hétvégente egy-egy hosszabbat. A legtöbb futásom 1-2 órát vesz igénybe, szerintem ennyit mindenkinek érdemes szánnia a testi-lelki jóllétére. Futottam már egy maratont, és tervezek is még. Egy félmaraton nekem már nem nagy kaland, most már bármikor lefutom. Az ultrafutás – a maratonnál hosszabb távok – még nem vonz, de mindig azt mondom: soha ne mondd hogy soha. A futás mindenesetre az életem részévé vált, és többször igazi flow élmény mint nem. Jön velem a kutya, elengedem, visszahívom, nézelődök, mélázgatok, – a legjobb ötletek tényleg futás közben jönnek – időjárástól függően küzdök az elemekkel, lassulok-gyorsulok, sőt, néha meg is állok. Nem mérem a pulzusomat, pedig tudom, kéne. Szóval csak úgy futkorászok, kocogok, nyargalászok, mikor hogy. Kevés versenyre megyek, mert nem akarom a család hétvégéit annak alárendelni mikor hol van futóverseny. Azt a néhány versenyt amire elmegyek szeretem. Szeretem a sok izgatott embert, a forgatagot, az idióta színes futóruhákat, vicces feliratokat, útközben
 a szurkolókat, mini koncerteket, az egész hangulatot.

AFE – Keep Calm, és Tequila!

Tulajdonképpen az AFE-nek köszönhetem az első Ultrabalatonomat is. Tavaly online drukkoltam végig az első 10 fős AFE csapat UB-ját, és miután a végén még hetekig UBélményeket és képeket osztottak meg nyilvánvaló volt, hogy ki kell próbálnom milyen egy ilyen mesterségesen generált, elnyújtott fizikai és pszichés terhelésnek kitenni magam több mint 24 órán át, alvás nélkül, vagy minimál alvással, ráadásul úgy, hogy közben együtt kell rezdülnöm 9 másik nővel, és a futás mellett szervezni, logisztikázni, vezetni, a körülményeknek megfelelően rugalmasan improvizálni kell a célbaérés érdekében. Mint a finalé fotónk mutatja elég jól sikerült, pedig 10 teljesen más karakterű nő jött össze, és nem mindenki kenyai futóalkat. Bár nekem épp gólyalábakat dobott a gép, de ugye látjátok, hogy anélkül is le lehet futni az UB-t bizony?

Idén két AFE csapat is szerveződött, a gyorsabb, UFOkkal teli Volver hat fővel, plusz egy sofőr, mi a beszédes Keep Calm nevet szavaztuk meg magunknak a keresztségben, és két kocsival saját sofőrködéssel tizen nyomtuk le a 220 km-t. Azt rögtön tisztáztuk, hogy a teljesítés a cél, nem az időeredmény. Az már az elején kiderült, hogy a legnagyobb munka az UB-ban mégcsak nem is maga a futás, hanem az excelhuszárkodás: a szervezés, a logisztika, a szállás előző estére, a csapatot kísérő, egyik váltópontról a másikra menő autóbeosztás kialakítása, kaja szervezése, na és a csapatbeosztás készítése, amit kisebb-nagyobb kiakadások és idegösszeomlások közepette 4x kellett átírni, mert decembertől májusig ennyien mondták le végül. Összeszámoltam, végül 16 db szakaszkiosztás és autómozgás exceltábla készült. Ebben a legnagyobb teher a szervező csapatkapitányra hárul, hello Orbán Marianna! Egy zárt facebook oldalon, és egy személyes szeánszon bokszoltuk le ki mikor, éjjel vagy nappal és mennyit akar futni, kezeltük egymás hisztijeit, hasfájásait, kell-e biciklis kísérő, vagy nem-e, mi a szükséges felszerelés, kinek milyen tippjei-trükkjei és csodaszerei vannak, és nyomtuk az edzésélményeket, meg a sódert, szóval így ment a csapatépítés.

Én a lassabb, 10 fős Keep Calm csapatban UFO kategóriásként örömmel vállaltam az UB legendásan legszivatósabb szakaszát, az Aszófő – Dörgicse közti 14,8 km-nyi hullámvasutat, és én kaptam a kora reggelre tervezett 11,1 km-es befutót is. Az összesen 25 kmnyi rám jutó távolság önmagában nem kottyan meg, de akkor még csak sejtettem milyen logisztikai bravúr egy UB végig asszisztálása a futás mellett. Végülis azt is ki kell próbálni milyen egy kocsiban és/vagy tetszés szerint mellette egy polifoamon éjszakázni másik 3 nővel, és erre reggel ráfutni egy 11km-est a befutó felelősségével! Szóval edzettem rendesen, nem lehettem ólomlábú!

Indulás előtti estére kivettünk a Club Aligához közel egy házat, örömködtünk egyet a gyönyörű balatoni naplementében a Volveresekkel, és a meglepően sok egyéb induló ismerőssel az UB tészta partin. Az UB mára szintén egy agyonszponzorozott tömeg eseménnyé vált, ( 7500 futó indult, idén már az eddigi 10-ről 12 főre emelték a max csapatlétszámot ) s ehhez képest elég sok szervezési hiányosságot találtunk a versenyen. Rögtön az elején például azt, hogy nem volt a rajtcsomagban biztosítótű, a versenyközpontban meg elfogyott, úgy kellett összekunyerálnunk másoktól, hogy legalább annyi legyen, hogy egymásnak tovább tudjuk adni a rajtszámot. A nem túl bizalomgerjesztő tészta helyett is inkább a saját padlizsánsalátánkat és kókuszkockánkat választottuk. Nagy előbuli érthető módon nem volt, azt másnapra tartogattuk.

Száguldó és vánszorgó cirkusz

Kicsit nehezen viseltem, hogy miután a nagy napon a 7:20-as rajtunkhoz 5-kor keltünk, 12 óráig a mi 5 fős csapatfelünk csak lógatta a lábát. Míg a másik ötünk futott és váltotta egymást mi a telefonunk képernyőjét bűvöltük a szakasz híreket lesve a füredi strandon, azon poénkodva milyen jó a tempónk. A teljesen felhúzott mindjárt futok állapot helyett feküdni a strandon most nem volt annyira élvezetes. Ugyanez a verseny közepén már sokkal jobban esett volna, de hát akkor a várakozás volt a határfeszegető feladat. Lelkesen követtük a Volver csapat folyamatos tudósítását, mintha csak mi lennénk. Ennyire azért még nem örültem soha futásnak, mint mikor végre eljött a mi időnk és elhagytuk a strandot. Az aszófői váltópontot elég nehezen találtuk meg, 2 irányítóemberből 2 nem tudta mere kell menni, már megint a szervezés bicsaklott meg. Már attól féltünk, hogy a nagy strandolás miatt elkésünk, de még kb 20 percet vártam Dórát a váltóban. Már teljesen besózva, egy órakor indultam neki az Aszófő – Dörgicsének, az addigra már masszívan 30 fokban, s persze tudtam, hogy hullámvasút meg minden, de gondoltam oóóó, hát nem lehet ez akkor truváj, hiszen futottam én már Szekszárdon Borvidék félmaratont meg Palkonyai Dűlőfutást, de őszintén…. azért erre a brutálfutásra nem számítottam. Az Aszófő Pécsely szakasz még ment tempósan, 05:26 percenkénti sebességgel futottam felfele magam, a melegítéssel nem volt gond. De a Pécsely – Vászoly hegymenet – ne szépítsük – elég b+olósra sikeredett. Árnyék sehol, a mi kocsink előrement a Dörgicse váltópontra, ott voltam én meg a hegyek-völgyek, a fejemben meg zakatolt a vonat. Életmentő volt, hogy közben a másik csapatkocsi bevárt és a legdurvább emelkedő után megitattak hideg vízzel meg citromos sörrel, és drukkoltak ezerrel az AFE jelszóval, Hajrá Gabi! MÉL-TÓ-SÁG! A többiek is és én is hallottam még másoktól is, hogy hajrá Almodóvar, úgyhogy vannak rejtőzködő drukkolóink. A futók egymást is bíztatták, mindenki, aki előzött és akit előztek kivétel nélkül hajrá-hajrázott, és ez tényleg sokat lendített nálam is a káromkodós szakaszokon.

Kocsival egyébként tilos a futókat kísérni, ami érthető, mert a felduzzadt létszám miatt így is folymatosan mini dugókat kellett kerülgetni a váltópontokon, és nagyon figyelni kellett futás közbena kocsik bicajok közti szlalomozásra, engem Vászolyban egy helyi bácsika majdnem elsodort a nem kellő oldaltávolságot tartó kistraktorával. A bicajos kísérő nagy segítség lehet a legdurvább szakaszokon, na meg éjjel. Az alattomos hegymenet csúcsain kivétel nélkül minden futó belegyalogolt, bevallom töredelmesen, én is, így 6:47 lett a szakasz átlagom. Vászolyban a váltóponton jobb híján az ivóvizes asztalról öntöttem vagy 10 pohárral a fejemre, a szervezőknek ugyanis a rekkenő hőségben nem jutott eszükbe, hogy biztosítsanak valami locsolkodási lehetőséget, legalább egy lavórt, ha már párakapura nem futja a költségvetésből. Közben azzal spannoltam magam, hogy én akartam, nincs rinya, meg egyébként is nem fáj semmim, hol vagyok én az ultrafutóktól, meg a jópár Suhanjos mozgássérült versenyző jutott eszembe, na és az egyéniek. Vajon hogy lehet ezt az egész UB-t, a 220 km-t egyéniben végigcsinálni? Az, hogy valaki egymaga lenyom 220 km-t max 32 óra alatt, számomra továbbra is felfoghatatlan. A 260 egyéni indulóból idén 71 férfi és 12 nő ért célba, szóval nem túl meglepően sokan kidőlnek. Az egyéni indulók állítólag mind naponta futnak rengeteg km-t, és egész éves intenzív felkészülés után sem biztos, hogy célbaérnek. Ha nem sikerül, amire nagy az esély, általában újra próbálkoznak. ( Szilvi, egy csapattagunk folymatosan követte egy Zsófi nevű ismerőse futását, aki már harmadszor próbálkozott egyéniben. Mint később megtudtuk ezúttal célbaért! )

Végül arra jutottam magammal, hogy mennyivel jobb ez mintha zuhogna az eső, és közben szokásomhoz híven fotódokumentáltam az útvonalat. Esküszöm a képek nem adják vissza a Balatonfelvidék hullámvasútját. Míg ezeken így lamentáltam közben persze haladtam. Az adrenalintól, a jéghideg citromos sörtől, a Mártitól kapott energia géltől szárnyakat kaptam, és az is segített, hogy rengetegen drukkoltak, végig ment a hajrá kiabálás, éreztem ahogy visszaköltözik az erőm, és újra megnyújtom a lépéseimet. A legutolsó Vászoly – Dörgicse szakaszra a sokszor emlegetett futás közbeni módosult tudatállapotba kerülve visszatáltosodtam és 6:12-vel befutottam. Bár a többiek mindig azzal húznak, hogy rajtam egy félmaraton sem látszik meg, azért azt a szelfit, amit ez után a terminátoros brutálfutás után csináltam inkább nem osztom meg.

Annyira kipurcantam, hogy Köveskálon azonnal ennem kellett, és teljesen össze is folyik, hogy közben Márti és Rita is futottak, ők még variáltak is a beosztáson, hogy Mártinak ne kelljen egyben 15 km-t futnia a továbbra is kitartóan rekkenő időben, amiből még egyik Anitánknak is jutott egy melegfröccs Salföldnél. Köveskálnál a borzasztó zene mellett végre egy kannából öntözték a befutók fejét. Márti és Dóri szuper gyorsan és elegánsan libbentek be a váltópontokhoz, nem is tudom miért engem UFOznak állandóan. Mi is megvártunk inkább mindenkit egyszer a távján félúton és szurkoltunk, adtunk vizet, megöntöztük aki kérte, szóval aggódva buliztunk. A másik kocsi közben előre ment Szigligetre. A leggyengébb láncszem következett. A legnagyobb kihívás az UB a csapatból másik Anitánknak volt, ő éppcsak visszatér a futáshoz, s bár valószínű nem rögtön egy UB-val kellett volna ezt kezdeni, de becsülettel le is tolta a 6 km-ét a Varga Pincészet zseniális fröccsteraszáig. Ott már látszott, hogy az éjszakára tervezett 9 kilije nem fog menni, mert nagyon fájt a sarka. Én felajánlottam, hogy ha kell a teljes távját lefutom, ne kockáztassunk meg sérülést ha nincs felkészülve, de végül csak 5 km-t kellett átvennem. Ott azért nem volt minden feszkó néküli a dolog, csak miatta hoztunk bicajt, amire végül nem lett szükség mert a csúszás miatt már világosra értünk az ő szakaszához, de mindenen felülemelkedtünk, nem volt kiborulás, átszerveztük, megoldottuk. Utólag nagyon örülünk, hogy ezzel segítettünk neki is, hogy újra kezdjen futni. Egy hosszú lépéssel este 7-re már Badacsonytördemicen voltunk, ahol végre nem technót hanem latinosat nyomott a váltópont DJ. Itt összerendeződtünk a másik kocsival, ők ugyanis addig a szigligeti strandon folytatták ugyanazt, amit mi délelőtt a füredin. A viszontlátás, és a majdnem félúton vagyunk örömére annyira úrrá lett rajtunk a buli hangulat, hogy amíg Szilvi befutóját vártuk önkéntelenül táncra perdültünk a Tequilára, Nóri meg lesivideóban megörökítette.

Mariék mesélték, hogy láttak egy félájult egyéni ultrafutót, mintha be lett volna drogozva, kitágult pupillák, és semmire nem reagált normálisan. Szóltak is a szervezőknek, de nem tudjuk végül mi lett vele. Mikor próbálták restartolni, megkérdezték, hogy jól van-e, kér-e enni, inni, segítséget, bármit, nem igazán tudta hol van, azt motyogta, hogy egyedül futja az UB-t, segítő, kísérő nélkül. Szerintem egyéniben elindulni az UB-n egyetlen segítő nélkül elég nagy felelőtlenség, akármilyen gyakorlott, edzett ultrafutóról van szó. Ez az ember a táv majdnem felénél teljesen szétesve ült az út mellett. Sok egyéni induló kiáll, nem tudja befejezni az UB-t, és az ilyen ultrafutás tényleg annyira bedarálja és beszűkíti az embert, hogy fontos, hogy legyen segítője, aki szól, hogy enni, inni kell, masszíroz, hoz, visz, látja a futó állapotát, és ha nem megy akkor az ájult futót hazaviszi. Egészen kivételes képesség kell ahhoz, hogy külső szem és kéz nélkül egy UB távot meg lehessen futni. Szilvi szerint a combnyak becenevű ismert ultrafutó lehetett, akivel ő épp találkozott a távján. Állítólag már egy másik UB-n szenvedett egy fáradásos combnyaktörést is. Fáradásos combnyaktörés ultrafutástól…. Hát, az UB-n megint tanultam valamit.

 Romantika az Ultrabalatonon

Györökön egy eszméletlen romi naplementét tekintettünk meg összcsapatilag míg Dóri futotta a következő szakaszát, miközben a fáradtságtól mindenen röhögtünk, legjobban a domboldalban fotóriportereset játszó és eső-kelő Nórin. Olyan cukimókusos fejet vágunk egy csoportszelfin mintha nem lenne holnap, de hogy nem úgy tűnünk rajta mint aki hajnali 5 óta fent van és épp túlvan 110 km futáson és logisztikázáson az biztos.

Innen már hamar besötétedett, itt kezdődött aztán igazán a zombivá válás módszerével való komfortzóna kiszélesítés. Gyenesdiáson rengeteg halat ehettem volna, de egyértelműen zsírért kiáltott a szervezetem, és egy klasszik balatoni büfés májas hurkát toltunk Anitával miközben Ritát vártuk, aki már teljesen sötétben jött be. Örömmel számolt be róla, hogy lett egy biciklis kísérője a nádasban a szuroksötét bicajúton, és mennyivel jobb volt úgy a sötétben futni. Pont jól jöttek egymásnak mert Rita a szuper futólámpa fényével segített a bicajosnak, akinek ép lemerült a lámpája, a bicajos srác meg hajrázott Ritának. Márti váltott és Keszthelyen találkoztunk megint mindenkivel, ahol Mari a másik szuroksötét nádasos bicajutas szakaszt kapta ki, melyről minden szónál többet mond a fotógalériában e szakaszról elhelyezett kép. Mindent betöltő éjfeketeség, benne két fénypont, Mari sem emlékszik, hogy másik fejlámpa vagy utcai lámpa volt-e, de nagyon jó tempót ment, 6 percen belül is volt!

A szakaszbeosztás szerint úgy volt, hogy előremehetünk Szemesre, de mivel kétséges volt a másik kocsiban Gabi hogyléte, Máriafürdőre kellett mennünk, ha minden igaz, nekem ugyanis akkor már minden Balatonvalami összefolyt. Valahol egyszer még vezettem is, de már nem tudom hol. Még szerencse, hogy a kocsiban minden ki volt nyomtatva, meg közben minden elképzelhető 21. századi módon folyt a kommunikáció, a szurkoló FBoldaltól kezdve a mobilon át mindent bevetettünk. Dóri vállalta be, hogy ha kell átveszi Gabi távját. Balatonvalamin kiderült, hogy Gabi szuperül van, szerencsére nem kell helyettesítés, és pont összefutottam a Volver csapattal, akik Katija életében először egyhuzamban futott maraton feletti távval végzett épp. Ő átszellemült arccal nézett, láthatóan beszélni nem nagyon tudott, helyette Era volt a szóvivő, aztán mentek is tovább, én is csak gratuláltam, és röviden ecseteltem a mi nehézségeinket, a többiek meg a kocsiban alvással próbálkoztak. Miközben vártuk a következő teendőt, félig lecsukódó szemekkel, félálomban néztem az éjjeli forgatagot, merthogy az volt, rendesen. Néha felriadtam, hogy jaj, én jövök? Ja még nem, ok akkor alszom. Minden váltópont körül sürgölődés, mint egy búcsúban, ajtócsapkodás, a kocsikban és mellettük itt-ott alvó emberek, tisztára mint egy tábor, vigyázni kellett hova lépünk, bár mi itt a kocsiban  hernyóba csavarodó alvást választottuk. Szegény Szilvit alvás közben fejen is rúgta egy épp pisit dobni készülő futó miközben a kocsijuk mellé beperdült. Közben szépen húztak el a futók. A láthatóan andalgó, darabos mozgású, élethű zombiként mozgó gyaloglókról már messziről, a zöld karszalag nélkül is meg lehetett állapítani, hogy ők az ultrázók. Leesett állal bámultam őket.

Szerencsére Dóri frissebb volt és átnavigáltunk Szemesre, ahol a csúszást is beleszámolva kemény 2 óra 20 percet aludhattunk, vagy legalábbis próbáltunk. Közben némi elkerülhetetlen feszkózással egybekötve azt is még egyszer megbeszéltük, hogy én futok le Anita 9 kilijéből 5-öt. A váltópont közelében egy betonpózna lerakat és egy mini vidámpark alvó dodzsemje mellett tértünk nyugovóra. Anita és Dóra a kocsiban próbálkoztak, mi meg önkéntes fakír tanfolyamon vettünk részt Ritával, és a kocsi mögött, a dodzsem mellett ágyaztunk meg magunknak egy sápadt utcai lámpa alatt – Szilvi sztorijából okulva mégse gyalogoljanak át rajtunk, ugye – polifoammal, paplannal és hálózsákkal. Egy előnye volt ennek, ki tudtuk nyújtani a lábunkat és végre ugyan hepehupásan, de vízszintben voltunk. Sok köszönet ezentúl nem volt benne, mert a hangyák és a szúnyogok kombináltan támadtak, és csak azért nem pisiltek minket körbe a futók mert az utcai lámpa alá feküdtünk, így mindenki megsajnált minket és keresett egy másik helyet. Itt is tiszta tábor hangulat volt, folyamatos kocsi jövés-menés, csapkodás, moraj.

Kritikán aluli volt a szervezés wc-ügyileg is, Szemesen 1 db toitoi volt olyan állapotban, hogy nem csoda, hogy mindenki a bokrokat és az utcát választotta. Nem egy váltóponton, a legnagyobb melegben is beszóltak ha egy pohár vizet láthatóan rajtszámmal, karszalaggal elvettünk, mondván, csak az épp futók frissíthetnek. 12000 Ft/fő nevezési díjba nem fért bele nemcsak hogy éjszaka legalább egy kávé legyen minden futónak (összesen 1 váltóponton volt kávé!, ahol a mi kocsink épp nem járt), de a korlátlan vízfogyasztás sem.

Finálé

Négykor arra a hírre ébredtünk, hogy csak 4:45 körül ér be Nóra. Addig konzervtető mint villa módszerrel amúgy úrilányosan reggeliztünk löncshúst és savanyú ubit Ritával. Szerintem ha kaviárt ettem volna pezsgővel az sem esett volna olyan jól. 4:45-kor frankón befutott Nóri, és szupergyorsan 5:20szal letoltam Anita 5 km-ét Szemes és Szárszó között, ami pont egy gyönyörű partmenti szakasz volt a magyar építészeti kultúráról széles metszetet adva. Azzal ébresztgettem magma, hogy az épületeket lajstromoztam, volt ott minden a kunyhótól a kulipintyón meg a szoci kockán át az acél-üveg minimál geometria palotákig, tornyocskás giccskastélyokig, na meg a teljes tévedés mediterrán utánlövésekig, miközben bevillant az utcák végén egy-egy Balaton szelet a felkelő nap fényében. Mit nem adtam volna egy akármilyen kávéért, de reggel 6kor erre esély nem volt. A maradék 4 kilijét Anita Szárszótól teljesen jó idővel fél óra alatt megcsinálta! A staféta Földváron Szilvihez került vissza, aki a szokásos kétkézzel integetős vigyorral indult a 12 km-es távjára a futó szoknyácskájában, majd Rita UFO módra lerepülte a Balatonszéplak Siófok 8 km-ét. Végre elérkezett a nagy finalé 11 km-em. 27 óra nemalvással márcsak az lebegett a szemem előtt, miközben egy iszonyatos sprintet csináltam, hogy legyen végre vége és had örüljünk együtt, hogy megcsináltuk, hogy minél előbb a mienk lehessen az a fantasztikus érzés ami akkor van, amikor az ember valamiben szintet lépett. Közben végig jött a szurkolás, bíztatás, megint több helyen kiabáltak, hogy hajrá AFE, nem hallucináltam, valahogy minden szakaszra jutott egy szurkoló, aki láthatóan ismert minket.

Visszanéztem, reggel 9:07kor vigyorogva írtam futás közben a szurkoló oldalunkra, hogy “Túl az utolsó váltó ponton 05:30, méltóság! Ja, és puszi és szivecske!”

9:21-kor mienk volt az érem, mitagadás, megdolgoztunk érte.

Hogy megcsinálném-e még egyszer? Sőt, jövőre emelném a tétet és akár egy 3-4es csapattal is megpróbálkoznék, már szerveződünk.  Még mindenki az UB hatása alatt van. Két napja nyomjuk szüntelen a sztorikat, újabb fotók kerülnek elő, emlékszel itt milyen volt, és az a fej, amit ott vágtál, és itt milyen hülyék voltunk, sírtunk, nevettünk, túlléptünk, felemelkedtünk, nem veszekedtünk, odatettük magunkat, segítettük egymást ebben a tókerülő társasjátékban. Hát így telt az UB, aminek két nap múltán is a hatása alatt van mindenki. Én hamarosan Párizsba indulok, de már közöltem a csapattal, hogy ha addig élek is belepréselem a futócipőmet az 54×45 cm-es kézi poggyászomba.

• Almodóvar Futó Egylet
• futás
• UltraBalaton