Mount Abu – tömeg nélkül Indiában!

[Mount Abu hill station – 2000. febr. 19-20.]

A 2000. évi dátum nem tévedés. Az egyébként jó szívvel ajánlott Maharaja indiai étterem megnyitója okán 2016-ban előkerült ez az elveszettnek hitt hátizsákos indiai úti beszámoló. Legalábbis egy része, még bohókás 26 éves koromból! Ekkor kattant be igazán a nagybetűs világjárás. A Mira!Donna blogot ugyan csak 2016-ban kezdtem, de régen itt-ott azért írogattam. (internetto, Magyar Narancs, rövid életű útiblogok ingyenes tárhelyeken). A képek is a 2000-ben lehetséges digitális fotótechnológiát mutatják, anno floppy lemezre! fotózott az akkor menőnek számító digitális kameránk. De így is jó visszaolvasni, hátha másnak is érdekes.

A változatosság kedvéért Mount Abu is egy hegyi relaxációs központ

azaz hill station, ahova a britek előszeretettel menekültek a hőség elől a gyarmati időkben.

Nekünk is volt mit kipihennünk mert Mount Abu előtt még két drága napot elvertünk Surat városában ismerősök látogatásával. A Bombay-ban lekésett vonat után az éjszakai busz csak hab volt a fekete levesen. Az indiaiak minden testhelyzetben és egy gyufásskatulya méretű helyen is bírnak aludni. Ez azért rossz mert a leghátsó sorba kaptunk jegyet, ahol is az egyik bennszülött azzal töltötte az éjjelt, hogy folyamatosan a vállamra/ölembe aludt. Így hát én kénytelen voltam azzal idegesíteni mindkettőnket, hogy visszadöntöttem a saját ülésére. Ezután többet sosem mentünk éjszakai busszal.

Surat városa a 12-16. században fontos kereskedelmi és kikötőváros volt, innen indultak Mekkába a muszlim zarándokok. Ma silk city-nek vagyis selyemvárosnak marketingolják a helyi textilgyárak tulajdonosai. Ez így igaz, Surat tele van műselyemmel, meg vegyi- és gyémántcsiszoló üzemmel csak győzzön az ember a riksából kilátni és a szája elé tartani a szmogzsebkendőjét míg odaér a textilpiacra. Szó szerint vágni lehet a kipufogófüstöt. A piacon hatalmas, lerobbant vagy éppen vadiúj plazaszerűségekben árulják a kész szárikat a kereskedőknek. A csodálkozó pillantások és kiáltások szűnni nem akaró özöne miatt megállapítottuk, hogy ebben a városban még nem láttak fehér embert. Ez valószínűleg azért van mert Surat-ban semmi sincs, ami egy turistát érdekelhet, ráadásul a selyemvárosság mellett leginkább arról nevezetes, hogy 1994-ben nem más mint tüdőpestis tört ki benne. Gyorsan kiirtották és azóta állítólag a legmocskosabb város helyéről felküzdötte magát India második legtisztább és legegészségesebb városává. Rögtön a Le Corbusier tervezte Chandigarh után. Hát, egy rövid találkozás a vasútállomás körüli horrorisztikus forgalommal és zajjal megkérdőjelezi ezt a statisztikát. Persze, nem oda kell menni. Barátaink textilgyáruk után azonnal elkalauzoltak minket Surat gazdag negyedébe ahol a Holiday Inn-ben elköltött ebéd után kicsit másként festett a világ. Ezen kívül Surat-ban sikerült az úgynevezett ladies queue, vagyis női sorban röpke egy óra alatt egész Rajasthan államba ( Abu Road/Mount Abu, Udaipur, Jaipur, Jodhpur, Jaisalmer ) előre megvenni a vonatjegyünket.

Abu Road-ig, a Mount Abuhoz legközelebb eső vasútállomásig egy helyre kis légkondis alvó vagonban utaztunk. Igaz, hogy csak várólistán voltunk a vonatra, de a kalauznak adott 100 rúpiás azonnali ágyat jelentett. A légkondis vagonokban még ágyneműt is adnak, sokkal tisztább, nincs állandó átjáró forgalom és a zárt ablakok, ajtók miatt általában is sokkal csendesebb mint a sima alvó osztályok, a helyfoglalás nélküli tömegvagonokról nem is beszélve. Reggel frankón odakucorodtunk az ablak mellé, csai-t meg kofí-t ittunk, bámultunk ki a monoton zajra és beszélgetésbe elegyedtünk egy Svédországba szakadt indiaival.

Abu Road azon ritka helyek közé tartozott ahová emberi időben érkeztünk, értsd: nem éjjel, nem hajnalban hanem kényelmesen délelőtt. Fényes nappal mégiscsak egyszerűbb az ismeretlen helyeken tenni-venni mint sötétben. Örömünkben rögtön béreltünk egy szép fehér Ambassadort, hogy felvigyen minket a hegyre. Ez a Hindustan Motors büszkesége, ilyenek az állami autók, a legtöbb taxi is használt Ambassador és sok tehetősebb inidiai is ezzel furikázik. Viszonylag tágas, van benne valami nagyon méltóságteljes, jól tele lehet aggatni házioltárokkal meg plüss kormányvédőkkel és újan már 400.000 rúpiáért (2.5 millió ft ) kapható. A sok kis Maruti és a nagy Tata terepjárók mellett üdítő látvány és élmény ilyenben ülni. Az új autókat mindig megszentelik, kis ábrákat rajzolnak az elejére és sokban üléshuzat helyett addig rajta hagyják a védőfóliát amíg le nem rohad. Ezeket jobb elkerülni mert a zizegő nejlon nem túl kellemes a még új kocsiban sem.

A majmok nagyon szeretik a magaslatokat, így következő hill station megállónk, Mount Abu is tele volt velük. Felfelé menet láttuk ahogy sziesztáztak, tetvészték egymást az útpadkán, de itt egy kicsit más pofaszerkezetük volt mint Matheran-on. A szezon itt is áprilistól novemberig tart, állítólag akkor nevetségesen tele tud lenni, de most az indiai tömegviszonyokhoz képest kongott az ürességtől. Azért a szokásos hegyi turistaadót beszedték most is. Szállást könnyű volt találni, a Hotel Lake Palace-ban 800 ruppóért szép, nagy teraszos szobát választottunk. Talán nem nehéz kitalálni, hogy egy tó mellett volt a szálló, bár a Lake Palace Indiában olyan mint nálunk a Muskátli Panzió, minden pocsolya mellett van egy belőle. A szobánkban a fürdő ugyan csak a fal feléig volt befejezve rendesen, de ennél nagyobb baj volt, hogy meleg vizet az ígéret ellenére sem sokszor tudtunk fakasztani a csapból. Mount Abu 1200 méteres magasában viszont esténként nagyon hideg volt. Nem volt mit tenni, elővettük a meleg ruhákat és nagypapásan pokrócban üldögéltünk a teraszon. Reggel jól lehetett napozni, még egy kis madár is megtisztelte a teáscsészénket, hogy kiegye az alján maradt cukrot és pottyantson bele egyet.

Mount Abu Gujarat állam határán de már a mesés gazdagságú néhai maharadzsák földjén, Rajasthan-ban van. Sőt, Rajasthan egyetlen magaslati üdülője, onnéttól kezdve ugyanis jobbára sivatag az egész Pakisztán felé haladva. Azért is szerencsés dolog, hogy a falu már Rajasthan-hoz tartozik mivel Gujarat teljesen “dry” állam, egyáltalán nem lehet benne alkoholt kapni. Itt volt minden és az ételre sem panaszkodhattunk. Rengeteg kis éttermecske sorakozott a fő utcán, a Kanak Dining Hall-ban ettünk végre isteni “all you can eat” gujarat-i thali-t. A thali népeledel, de a gujarat-i fajtájú több extrát is tartlamaz ezért kicsit drágább. Általában 10-50 ruppó között mozog, bár nekünk sikerült 100-ért is enni Udaipurban. A nevét kör alakú fém tálcájáról kapta, melyben van egy nagy rekesz a rizshegynek és több kicsi a szószoknak, joghurtnak (curd), lencsének (dhal), kenyérkének (csapati, parata) és más currys dolgoknak. Ezeket jól öszekavarjuk a rizzsel, s ahogy valamelyik elfogyni látszik a pincérek azonnal mernek egy adaggal amíg csak bírjuk. Turistáknak adnak kanalat is de ők leginkább kézzel eszik. Fontos szabály, hogy a jobb kezet kell használni az evéshez. A thali-tálcát Dél-Indiában egyébként sok helyen banánlevél helyettesíti.

A száraz évszaknak köszönhetően a Nakki tó nem épp legszebb arcát mutatta nekünk, leginkább nem is nagyon volt, csak úgy mutatóban néhol. Árván állt a tó közepén levő két kis kulipintyó is. Az egyiknél rengeteg vízibicikli aludta téli álmát. A parton egy kis lingamos oltárka mellett egy lerobbant, betonból készült hajó alakú bárból üvöltött állandóan a zene. A Nakki név egy legendából származik, mely szerint a tavat egy isten ásta ki csupán saját karmaival (nakh). Úgy tűnik az emberek most segítenek neki. Más, mélyebb értelmű magyarázatot nem találtunk arra, hogy a kiszáradt részeken itt-ott lyukakat ástak és a földet egyik helyről a másikra hordták. Az asszonyok itt is alkalmas munkaerőnek bizonyultak erre a feladatra. A tó körül nagyot lehet sétálni, érdemes a környező sziklákat figyelni, állítólag van teve meg szent tehén, azaz Nandi alakú, de mi csak az éppen vízbe ugrani készülő békát bírtuk belelátni az egyik sziklaoromba. Mindenféle ösvények is indulnak a tópartról felfele, de mi a helyi fénymásolt térképünkkel jól eltévedtünk rajtuk. Így aztán a békasziklát közelről nem tapogathattuk meg bár messziről betekintést nyerhettünk egy remete életébe. A meredek sziklafalba vájt narancssárgára festett kis teraszon teregetett. A parton egy kis Hanuman templomban épp egy egyszemélyes áhítat tanúja lehettem. Hanuman a majomisten. Rikító narancssárga, extra sztaniolpapírokkal feldíszített dombormű képében ő volt az oltár központja, körbevéve mindenféle csecsebecsékkel. Rizzsel, kókuszdióval, kis szobrokkal, kenceficékkel, az apró, fehér sapkás szerzetes pedig törökülésben ritmikus oldalra dőlések közepette mormolt egy könyvből.

Lehet, hogy csak azért mert nem szezonban voltunk, de Mount Abu nagyon barátságos, nyugodt hely. Sehol nem másztak ránk, hogy menjünk be, el, vegyük, együk meg, még a piacon is zavartalanul lehetett sétálni, fényképezni.  Mindenki mosolygott, a pincérek kedvesek voltak, a tehenek pihentek. Ebéd közben azt hittük hogy két ember azért tart két kecskét fejjel lefelé egy vödörbe mert épp levágják őket, de a nagy sivítás csak a mosdatást jelezte. Újra összetalálkoztunk az esküvőre érkezett svéd indiaival meg még néhány elborult elméjű, fehér egyenruhás amerikaival, akikről kiderült, hogy a Brahma Kumaris Spirituális Egyetem és Múzeum tanítványai. Ez az indiában székelő kismillió univerzális világbékét, vallást és hasonlókat hirdető intézmény közül egy. Hetven országban 4500 helyen van alrészlege, Mount Abu-ban ingyen lehet elvégezni egy három napos kurzust. A fehér ruhás nők vidáman vásároltak a piacon, de az egyik férfi nem bírta megállni, hogy ne kezdjen el istenről beszélni. Elég zagyván sikerült neki, úgyhogy arról lemondtunk, hogy a Brahma Kumaris-t meglátogassuk. Ehelyett egz utcai árus feldíszítette a tenyerem a rég áhított rajasthan-i hennával és önszántunkból betértünk a Chacha Múzeumba. Ez a megtévesztő név ellenére egy szuvenírüzlet volt tele iszonyatos giccs, csecsemőkorú “antik” szobrokkal. Mount Abu-n egyébként az összes ajándéküzletet múzeumnak hívják, pedig ennyire hülyék még a turisták sem lehetnek.

Kedvelt fotótémánk volt a sok-sok kusza drótkupactól torzonborz villanypózna. Indiában mindenhol úgy néznek ki mint egy karácsonyfa, az emberek ugyanis csak úgy rákötnek a vezetékre. Fizetni már nem anyira szoktak, ahol esetleg mégis ott állítólag a villanykörték száma után. Az áram nagy része elveszik a transzmisszió során pedig India így is áramgondokkal küzd. Az áramszünetek mindennaposak, ilyenkor aztán felhallatszanak és felszaglanak a benzines aggregátorok, csak úgy zeng a vidék.

Egy rendes hill station-höz illően Mount Abu-n séta helyett lovagolni is lehet. Az itteni lovakat kicsit cirkusziasították a fejükre szerelt kis tuccal. A legkülönösebb és legviccesebb mozgó szerszámok azonban a kis multifunkciós kék kocsik.  Általában turbános emberek tologatják őket Mount Abu szerte és dombnak lefelé a kis törökös, hegyesorrú cipőjük talpával fékeznek. A tursiták hátizsákjait és egyéb terheket cipelik benne, vagy kis padon maguk a turisták kucorognak benne. Különösen népszerű közlekedési eszköz estefelé mikor gyakorlatilag az egész falu felküzdi magát a számos kilátópont közül a Sunset nevezetűre, természetesen naplementét nézni. Ilyenkor az egész domboldal  úgy néz ki mint egy piac. A helyiek kis büféket nyitnak, fotózkodnak, aki meg csak úgy lébecolt az leginkább a digitális kameránkat szerette volna buherálni.

Egyik esti séta utáni vacsorahelyszínnek a Palace Hotelt vagy más néven Bikaner House-t választottuk. Ez a falun kicsit kívül esik, egy hatalmas parkon át lehet megközelíteni. Szép, jobb napokat látott ház, de még nincs nagyon szétesve, így egy középkategóriás szálló működik benne. Minden zugából árad a valaha volt maharadzsák és az angol urak szelleme. A falakon körbe maharadzsa festmények és rengeteg régi fotó a közös gyűléseikről és legfőképpen a vadászatokon leterített tigrisekről.

Már több mint két hete voltunk Indiában, de még egy darab templomba sem tettük be a lábunkat. Még szent tehén Nandi szobrot, Shiva isten járművét is csak messziről láttuk meg az utcán fényképeztünk pár útbaeső kisoltárt és sztaniolos szobrocskát, de itt eljött az idő. Bluminak rögtön herótja lett attól, hogy minden templomba csak mezítláb lehet bemenni, pedig Mount Abu-n más sincs csak templomok dögivel. A belül nagyon finom márványfaragásokkal díszített Dilwara templomokat és egy kis kirándulást másnapra terveztük be. A Dilwara a jain vallás egyik legjelentősebb és legszebb temploma. Magáról a vallásról nem nagyon derült ki, hogy miben különbözik a hindutól, de csak 3 millióan űzik és a magzatvédők hozzájuk képest kutyafülék. Bizonyos csoportjaik sepregetnek maguk előtt és a szájuk elé kendőt tartanak nehogy rálépjenek egy élőlényre vagy belélegezzék. Templomaikba semmilyen bőrből készült dolgot nem lehet bevinni, így például a derékszíjat, hátizsákot is kint kell hagyni és mindenhova ki van írva, hogy a nők menstruáció idején ne menjenek be a templomba. Az is mániájuk, hogy nem lehet fényképezni, vagy ha mégis lehet akkor azért fizetni kell. Videokameráért általában tripláját. Ránk rendszeresen lecsaptak, ilyenkor szemléltetve el kellett magyarázni, hogy a mienk egy digitális, de állóképeket készítő kamera. A Dilwara templomokon kívülről semmi fényképeznivaló nincs, pont úgy néznek ki mint egy átlagos hindu templom, belül viszont egyáltalán engedik a fényképezést. Sebaj, az interneten minden van, például templomnet is, a nélkülözhetetlen infromációforrás az indiai templomokról.

A nagy templom és környékjáráshoz a szállodásunk segítségével béreltünk egy dzsipet. A biztonság kedvéért háromszor végigmutogattuk a sofőrnek a meglátogatandó pontokat nehogy később kitalálja, hogy a 300 rúpiás fullday tour-ban ban csak a Dilwara templom van benne. Reggeltől késő délutánig megnéztünk mindent, amit lehet. Mire a Dilwarakhoz értünk már épp elegünk volt a jain templomokból ugyanis mindegyiket hegytetőre építették. Nem csináltunk mást mint egész nap lépcsőt másztunk. A Guru Shikhar templomnál megoldhattuk volna úgy is, ahogy egy öreg zarándok, akit egy bambuszrúdon függő ülőkében vittek fel. A kilátás miatt azért megérte. A pakisztáni határ közelségét jelezte a szemközti dombtetőn levő hatalmas radarerdő. A templomokban kis szertartásokat végeztek. Zsinórokkal kijelölt terelő útvonalon kellett a sziklába vájt és ráépített templomkombinációban zugról zugra menni míg végre elértünk a főlyukba, ahol egy szerzetes ült mosolyogva. Az előtte levő kis pénzkupac jelezte, hogy az adományokat szívesen elfogadják miközben ő fehér, édes, ziziszerű cukrot meg valami tejféle édességet adott nekünk. Egy asztalnál ülő szerzetesnél volt a végállomás, aki rögtön kis nyugtákat tett elénk, mellyel névre- és országraszólóan igazolta az esetleges további adományokat.

A templom melletti kis lelátón a fő turistacsalogató a fényképész volt, aki jó pénzért rajasthani harcos és maharajaviseletben, mordállyal fotózta a fizető vendégeket. A lépcsősorok tele voltak árussal és itt láttunk először kis csíkos mókuskát is. Ebből a kis aranyos állatkából Rajasthan-ban majdnem annyi volt mint kóborkutyából és néha olyan közel merészkedtek, hogy sikerült is lefotóznunk egyet. Ez a csíkos mókus, hangoskodó majmok és néhány pisilő bivaly volt az összes állat, amit sikerült látnunk a Mount Abu Nemzeti Parkban is, sehol egy párduc vagy medve. Persze, olyan élő ember nincs, aki élő tigrist látott volba India számos tigrisparkjában. Az állatok rejtőzködő természete miatt ezen nincs is mit csodálkozni, de ha nem képzelnénk azt, hogy ha bemegyünk egy nemzeti parkba, akkor a National Geographic live, de legalább egy őzike tárul élénk akkor sosem mennénk be.

Folyt. köv.: Udaipur

• India
• Mount Abu