Ha tetszik, amit látsz és olvasol, csatlakozz a Mira!Donna Facebook oldalhoz ITT!
Hálásan köszönöm, ha adománnyal is támogatod a munkámat. ❤
This is Africa: Cape Town – Naukluft hegység szakasz
2017. nov. 26 – dec. 2.
Van ez a mantra, amivel mindenki tutira találkozik, aki Afrikába megy: ‘This is Africa.’ Jelentése, hogy semmi sem úgy, akkor és abban a formában történik ahogy az ember tervezi. Nekünk bemelegítésként már Európa is megmutatta mit tud, egy nap késéssel, Bécs, Madrid, London repülőterein dekkolásal indítottunk.
Érkezés után meg jött minden, ami egy Afrika elsőbálozóval megeshet. Afrikát sokat járt szervezőnk tanácsára 7 fős különítményünknek egy 10 fős Toyota kisbuszt foglaltunk le előre. Tisztáztuk, hogy szafari, sivatag, Namíbia és Botswana határátkelés lesz. Fokvárosban meg közölték, hogy az a típusú kocsi nem hagyhatja el az országot. Bumm. A Mercedes Vito mehetett, csak az kisebb és nem a namíbiai földút terepre való. Később kiderült, hogy egyáltalán semmilyen busz nem való egy Cape Town – Viktória vízesés útvonalra, amit 7 megtermett ember, 2 pótkerék és kemping felszerelés túlterhel. Afrikában terepre terepjáróval kell menni, pont. (Bővebben a mi, mennyi, hány méter…. a Praktikus úti infók posztban. )
Jóremények, szörfösök
Ezt akkor még nem tudtuk, az első két nap vígan robogtunk a jó dél-afrikai aszfalt utakon. Hogy valamit behozzunk a késésen, a hosszú repülőút után rögtön belecsaptunk a szélbe és a homokba. Alvás nélkül mentünk a Jóreménység fokához. Útközben megálltunk Dél-Afrika prominens szörfös beach-én, Muizenbergben. Az erős szélben homokfilter lebegett a színes kis vityillókkal tarkított parton. Nem csak szörfélet folyt, a viharos fuvallatok ellenére sokan sétáltak, futottak, voltak kite-osok, és még egy szörfös esküvőt is láttunk. Jó volt sétálni, kicsit kiereszteni, felvenni az Afrika hangulatot.
Rodézia mini töri óra
Egy parti szikla mellett kormoránnézőben megállva véletlenül botlottunk a Cecil Rhodes Cottage múzeumra, ahol a dél-afrikai régió történelmét meghatározó mágnás, politikus életét mutatják be korabeli dokumentumokkal. A ma is a világ gyémánt termelésének és kereskedelmének 60%-át birtokló De Beers vállalat alapítója az angol imperializmus, kolonializmus híveként a fehér faj felsőbbrendűségét hangoztatta, sokak szerint az apartheid megágyazója volt, Cape Colony miniszterelnöke is volt. A Brit Dél-Afrika Társasággal együtt hozta létre a családnevéről keresztelt Rodéziát – ma Zambia és Zimbabwe- , és víziói közé tartozott a Cape Town – Kairó vasútvonal is, ami álom maradt.
Afrikai pingvinek
Innen a közeli Simon’s Town következett, ahol a Boulder nevű helyen megnéztük a muris látványt, hogy didereg a napon az orkánszerű szélben párezer afrikai pingvin. A kolóniához a 70 randos belépő leszurkolása után egy erre a célra épített megemelt, korlátos fa úton lehet besétálni, hogy az emberek ne zavarják a totyogókat. A pingvinek letojták mit csinál a fejük felett az emberhad, és igyekeztek túlrikácsolni őket.
A Jóreménység fokához még épp odaértünk, 6-kor zár a kapu. Ide mindenki az Afrika csücskében fotóért jön, de azért van más is. Dél-Afrikában tavasz van novemberben, a bozótos tájon gyönyörű, bokros virágok pompáztak. A tengerbe zuhanó meredek sziklafalakon fészkelő kormoránok vitorláztak a szélben, és a ránk váró állatparadicsomból is ízelítőt kaptunk: messze lent a parton egy strucc és pár vándorantilop bóklászott.
Fokváros – Maláj negyed, trombitás karnevál
Szállásunk az egész út egyik leghangulatosabbja volt, egy három szobás ház ( Historic Cottage ) a maláj negyedben. Mindenhova ki volt írva a kérés/figyelmeztetés, hogy Fokváros súlyos aszállyal küzd, emiatt legyünk szívesek napi 87 l/főben maximalizálni a vízfogyasztást. Ez pár perc zuhanyzás. ( Azóta durvult a helyzet, ha így marad 2018 áprilisig kénytelenek lesznek elzárni a csapokat. Furcsa, hogy egy világváros nem kezd egy ilyen, nem napok, hanem többévi aszály alatt kialakuló válsággal foglalkozni, és valami előremutatót kitalálni. Ott a tengervíz, sótalanítsák, vagy akármi, hihetetlen, hogy ölbetett kézzel nézik, hogy fogy a víz. Ha ez Londonban lenne, már tuti kitaláltak volna valamit.) A negyed színes házai önmagukban megérnek egy sétát, de nekünk kijutott egy egész éjszakai karnevál. Volt egy enyhe Boban Markovic stichje, én csak Cape Town Allstars Orchestrának neveztem el a menetet, a többiről meséljen a videó.
Biztonsági para
Azonnal feltűnt a Dél-Afrikát, különösen a városokat jellemző biztonsági para, mindenhol magas kerítések, biztonsági céglogók, kamerák. A ház tulajdonosa is figyelmeztetett, hogy ne mászkáljunk éjjel egyedül az utcán, és semmit se hagyjunk az autóban. Mikor nappal kiugrottam egyedül fotózgatni, akkor is egy helyi nénike szólt, hogy vigyázzak, ne nagyon mutogassam a fényképezőgépemet mert itt kirabolhatnak. Fura, mert nekem a vidám színes negyed egyáltalán nem volt vészjósló, sőt, az ellenkezője.
Tábla hegy gyalogtúra
Cape Town-ból a maláj negyeden és a Sparon, meg a Woolworth kajakészletező helyeken kívül csak a teljes svunggal tavaszba boruló Tábla hegyet láttuk. Pink és sárga virágok virítottak szerteszét, köztük Dél-Afrika nemzeti virága, a protea. Számtalan gyík- és madárféle napozott, és az utunkat végigkísérő csillogó tollú fényseregélyek is kíváncsiskodtak. Hogy ezt lássuk ahhoz gyalog kellett felmenni. Hervasztó volt a tömeg, fel és le is 2-3! órás sorbanállással a felvonóhoz. Állítólag ez mindig így van, aki felvonóval akar felmenni annak érdemes reggel nyitásra odaérni. Szerencsére fent a tábla nagy, mindenki szellősen elfér.
Én amúgy is gyalog szerettem volna felmenni, jól jelzett, a meredek részen lépcsős ösvény visz fel. A csapat egy része ezt nem vállalta, és inkább bementek a belvárosba. Négyen indultunk fel, de a meredeken egyik útitársunk lába begörcsölt. Patthelyzet volt, mert a súlya miatt egyikünk sem tudta volna se le, se felvinni. Nagyon lassan, másik két útitárs támogatásával a tervezett 2 helyett úgy 5 óra alatt szerencsére felért. Én előrementem megvenni a lefele liftjegyet és fel-le cikáztam vízzel és energiasütivel. Érdemes önkritikusan szemlélni a saját kondinkat. Én sokat futok, túrázok, nekem a Tábla hegy meg sem kottyant, de ha valaki soha nem megy hegyre gyalog, és erős túlsúlya is van az jobb ha nem áll neki. Normál kondival 2-2,5 óra alatt teljesíthető a hegymenet.
A Tábla hegyet az istenek asztalának is hívják, és valóban, fent kicsit elsétálgatva az étterem körül hömpölygő tömegtől jól látható az 1086 m magas monolit teljesen lapos asztal formája. A panoráma elsőrangú, szép sziklaformációkat, na meg fényseregélyeket lehetett nézegetni a lefelé menő felvonóra sorbanállás közben.
Zellertámadás a Tábla hegyen
A Tábla hegy másnapra is tartogatott havariát. Nem más mint egy útközben talált zellerszár okozott súlyos égési sérüléseket többeknek. Kíváncsian fogdostunk és dörzsölgettünk útközben egy petrezselyemszerű növényt, találgattuk, hogy mi lehet, fel sem merült bennünk, hogy zeller. Egészen másnapig, mikor a növény által érintett bőrfelületek mindenkin hólyagosra keltek. Ekkor csapott a homlokára a csapat virágkertész házaspárja. Elég szürreális, hogy a Tábla hegyen zellertámadás ért minket.
Cederberg Wilderness, rooibos és sziklarajzok
Másnap kora reggel elindultunk a namíb határ felé. Útközben a dél-afrikai borvidékeken vágtunk át, de csak az afrikai rooibos fő lelőhelyének számító Cederbergben álltunk meg. Rooibos bokrot nem kerestünk, de az érdekes sziklaformációiról és bushman sziklarajzairól nevezetes kopár tájegység a 80 km-es földutas kitérővel jól előrevetítette mi vár ránk. A látvány szép volt, de az első földutas kanyarban szembesültünk vele, hogy a járművünk nem terepre való. Minden eresztéken ömlött be a por, ami aztán az egész sivatagi show alatt így maradt. Az akut szárazságban szenvedő vidék néptelen útján araszolva az itt-ott kibukkanó öntözött farmok táblákba rendezett zöldje törte meg a barna árnyalatainak ismétlődését.
A sziklákhoz a belépőt a festői, lila virágos fákkal tarkított Cederberg Oasis Backpackers Hostel-től vettük meg. Jegy nélkül nem érdemes zötykölődni, mert egy lánc állja utunkat, amit csak a kód birtokában nyithatunk. Kétségkívül érdekesek voltak a sziklák, és az elefántos falfestmény, de ha szorít az idő, szerintem ez kihagyható program. Vagy akkor már nézzünk körül rendesen Cederbergben és adjunk neki egy napot.
Félvadkempingezés a holland ősök sírja mellett
Clanwilliamsben beszereztük a rooibos teákat is, és a határ előtt kb 100 km-rel, Springbok környékén táboroztunk le egy kedves idős testvérpár használaton kívüli kempingjében. Eredetileg vadkemping volt a terv, de miután Cederbergben is “This is South-Africa” nyomatékkal figyelmeztetett minket egy fehér farmtulajdonos, hogy ne nagyon álljunk meg senkinek ha az úton integet, és a testvérpár szerint sem volt biztonságos akárhol letáborozni, elfogadtuk az idős bácsi invitálást. Egy kis malacka is röfögött a telken a reggelinkre pályázva, és az első skorpiót is abszolváltuk. A lepukkant régi kemping szélén hatalmas kaktuszokkal a holland ősök sírjai domborultak, egy egész család volt a birtokon eltemetve.
Másnap hamar odaértünk Noordoewerbe, a határátlépés gyorsan és zökkenőmentesen zajlott. Az első benzinkútnál namíb SIMkártyát is tudtam venni, ráadásul kártyával lehetett fizetni. Ahogy átértünk Namíbiába újra búcsút mondtunk az aszfaltnak is, a Fish River Kanyon felé csak földút megy. Az eddig is monoton, földszínű táj extrém minimál dizájnba kapcsolt, a száraz kő és föld tapétát csak egy-egy aloe fa törte meg, jelezve, hogy igenis van élet a sivatagban. Szokni kellett a végtelen kopárságot, amire ránézve azonnal szomjas lettem.
Oryx pillantás és defekt
Emlékezetes pillanat volt mikor az első elegáns, méltóságteljesen mozgó, szinte úszó oryx antilopot megláttuk. A sivatag őzének örömére még a por is megállt egy kicsit az autóban. Az oryx onnantól kezdve a fényseregélyekkel és a springbok antilopokkal együtt állandó, mozgó tájkép elem volt. A kanyon előtt ekanyarodtunk Ais-Ais-ba is. A sivatagi termálfürdő legalább olyan furcsának hangzik elsőre mint Costa Ricán a trópusi párja volt, ( ottani élmények ITT ) de az addigra már kíméletlenül izzó forróságban mégis jól esett a termálvíz. A néptelen fürdőben csak mi voltunk, az oázis majom rezidensei nagy derültségünkre ncsak utánunk merészkedtek a medencébe.
Ais-Ais után megvolt a defekt tűzkeresztség is, a kerék felnivel együtt kukázta magát. Szerencsére a sofőrséget vállaló utastársunk gyakorlott volt a kerékcserében is. ( Ezúton is köszi, Béla! ) A defekt mindennapi rutin, ezt jól jelezték az út mellett gyakori elhagyott gumik és kerekek. Nagy forgalom nincs, de aki arrajárt mind megállt, hogy megkérdezze, segíthet-e.
Fish River Kanyon
Késő délutánra értünk a Fish River Kanyonhoz, s mivel pótkerékért is intézkedni kellett a Namibian Wildlife Resort (NWR) Hobas Campsite-ján aludtunk. Afrika grand kanyonja mesebeli hely. Érdekessége, hogy elhelyezkedése miatt nem naplementekor és nem is hajnalban a legszebb hanem napközben, 10 óra után, mert addigra világítja be a nap a mélyen fekvő részeit. Azért nem volt rossz a napnyugta sem, és másnap reggel is visszamentünk egy körre a legközelebbi kilátóponthoz, a Hell’s Cornerhez. Közben egy strucc famíliát is meglestünk.
A kempingben nagyon kedves volt mindenki, telefonálgattak nekünk gumiért, és estefelé utánunk jöttek a kilátóhoz, mert úgy gondolták túl sokáig vagyunk kint, ellenőrizték minden ok-e velünk. Itt fogyasztottuk első fincsi oryx steakünket is, amiért nem kellett bűntudatot éreznünk, állítólag csak hivatalos vadászati szezonban lőtt példányok végzik a tányéron. A legtöbb kemping minimál kínálatú boltjában fagyasztott vadhúst is lehet venni grillezéshez.
Pótkerék nélkül nem maradhattunk, így másnap bedöcögtünk a 150 km-re levő, kimondhatatlan nevű, általam csak anyámkínjának becézett Keetmanshoop-ba. Fél napot dekkoltunk amíg egy gumis összeeszkábált nekünk két pótkereket, merthogy rögtön kettőt vettünk. A “This is Africa” jegyében a namíb Hertz-re nem számíthattunk tutira, ígérték ugyan, hogy küldenek kereket, de elég nehezen asszisztáltak telefonon, inkább előremenekültünk. Délután fél5-kor vágtunk neki a 350 km-nek Lüderitzbe. Szerencsére oda egész Namíbia legjobb aszfaltútja vezet. Egy gyönyörű pink roadtrip naplemente után gurultunk be este 10 után a tengerparti dűnék közé. A gumis még Keetmanshoopból intézett nekünk egy egyszerű magánszállást (aka zimmer frei, 400 rand/fő ), mindenkit rosszul érintett volna az éjszakai sátorállítás.
Szürreális szellemjárás az egykori gyémántmezőkön
Az Adolf Lüderitz német kereskedő alapította Lüderitz egy kis Little Germany. A gyémántláz az 1900-as évek elejétől 1956-ig tartott, az addig prosperáló városka elhagyatottan is szép, német koloniál színes házak, pékség, Spar, német tüchtigség elég szürreális látvány Afrikában. A 9 órás nyitásra már ott is voltunk a sivatagi homokkal birkózó egykori gyámánt telepen, Kolmanskopban. A namíb sivatagban 1908-ban fedezték fel a gyémántot. A Lüderitz melletti Kolmanskop falu, a Consolidated Diamond Mines (CDM) székhelye gyorsan benépesült ahogy a gyémánt őrület felfutott. Volt benne kaszinó, tekepálya, gyakori vendégek voltak európai operaénekesek, filmeket néztek, patakokban folyt a pezsgő. A rezidenseknek olyannyira a gyémánt volt a legjobb barátja, hogy gyakorta a szobalányokat is abban fizették.
Hogy a német kormány kontroll alatt tartsa a gyémánt bizniszt 1908-ban létrehozta ‘Sperrgebiet’-et, a Tiltott Zónát a gyémántmezőkön. A ma is kerítéssel elzárt területet szigorúan őrzik, bár ma már nemzeti park. Kolmanskop 1928-tól kezdve került lejtőre, mikor az Orange folyó torkolatánál még bővebb gyémánt lelőhelyet találtak, és a CDM Oranjemund néven új székhelyet alapított ott. 1956 óta a homokdűnék vették birtokba az elnéptelenedett Kolmanskopot, ma múzeum. Csak 11-ig van nyitva, érdemes a vezetett túrához csatlakozni, úgy jobban átjön a gyámántbarakkok enyészete.
Sivatagi vadlovak
A defekt és a földutakon lassú haladás miatt folyamatos késésben voltunk, így a Keetmanshoopban dekkoláskor az is felmerült, hogy Kolmanskopot hagyjuk ki, de azt így utólag nagyon sajnáltam volna. Kolmanskop után az egész roadtrip legdurvább menete várt ránk. Az útiterv szerinti 470 km-t földúton Sesriembe, a híres Sossusvlei homokdűnékhez nem mertük bevállalni. A hosszabb, 840 km-es, de jóval kevesebb földönfutást jelentő Mariental, Maltahöhe felé mentünk.
110 km-re Lüderitztől, Aus előtt egy igazi kuriózumot néztünk meg, a namíb vadlovak itatóját. Pont szerencsénk volt, a leginkább gebének tűnő, de gyönyörűen szabad lovak épp jöttek. Namíbia az egyetlen ország ahol sivatagi körülmények között vadlovak élnek. Ők is csak segítséggel, a gyémánt vagyonból telik a Namíbia Wild Horses Alapítványra, ami biztosítja a lovak ellátását. Eredetük ismeretlen, van aki szerint a németek eresztették szabadon a gyarmat elhagyásakor a lovaikat, és azok túléltek a sivatagban, más források szerint a Nama törzs. Érdemes megállni a kilátónál, nekünk délidőben egész állat csapat parádézott. A vadlovak mellett két rivalizáló oryx, és egy ‘bocsánathogyélek’ springbok antilop adott műsort. Nekem az út egyik legszebb emléke a sivatagi mesterséges itatónál gyűlő állatok látványa.
Nofilter homoktenger poszterek a namíb sivatagból
A sesriemi NWR Campsite-ra az erőltetett menetben éjjel 11-re értünk oda. Megbeszéltük, hogy ez volt az utolsó éjszakai vezetés, ami a vadállatokkal teli földúton rettentő veszélyes. Útközben odatelefonáltunk, hogy kapuzárás után érkezünk, így beengedtek minket. A kempingekben mindenhol szinte alig lézengtek, Namíbiában a tél nem szezon. Másnap fél ötkor keltünk, hogy elérjük a világ legöregebb sivatagjának híres 45-ös dűnéjén a hat órai napkeltét, de ez sem jött össze mivel a kocsink homokba süllyedt a kempingben. Egy óráig tartott mire kihúztak minket, pont lekéstük a napkeltét. Elég frusztráló volt, hogy éjjel is vezettünk, alig aludtunk, hajnalban keltünk és mégis lemaradtunk a napkeltéről a kocsi miatt. Ok, mantrázzuk együtt: This is Africa….. nem Toszkána. 🙂
45. dűne és Dead Vlei, mint egy Salvador Dali festményben
A kempingtől – nem délibáb, jó aszfaltúton! – 60 km-re levő Sossusvlei vörös homokozójához reggel hétre értünk oda. A több mint 300 m magas 45. számú dűnére felmászni sokkal nehezebb mint egy hegyre, mivel a homok visszacsúszik és süllyed. Le már egyszerűen csúszdáztam, de népszerű sport a dűnéről leszaladgálás is, bár azért akadhat némi kígyó-bogár a homokozóban. Reggel még hideg a homok, lehet mezítlábazni, de 11 után mintha parázson lépdelnénk, süt, szinte lángol.
Irigykedtünk kicsit a sok szép szafari dzsipre, ami nem a mienk, és továbbmentünk a Dead Vlei felé. Oda 170 namíb dollárért lehet dzsippel bemenni, vagy 5 km-t kell gyalogolni. A Dead Vlei, azaz a Halott Völgy az út egyik fénypontja volt, a tökéletes sivatag élmény. A völgybe még így is kellett kicsit gyalogolni, közben ellőttem pár illy csésze a sivatagi homokban fotót a hobbi gyűjteménybe.
A sivatagi természet minimál dizájn és maximum kolor. Semmi sallang, minden éles, kontrasztos, közben meg izzik, ragyog. Aztán egyszercsak kiakadt a hőmérő, rezgett a délibáb. A namíb sivatag homokdűnéi között káprázott a szemem, elveszett az időérzetem. Azt is elfelejtettem, hogy többszáz kilométert zötykölődtem ezért rettenet namíb földutakon. Milyen nap van? Hány óra? Hogy kerültem ide? Otthon épp a hó esett, ott meg a homok. A Deadvlei, a Halott völgy kiszáradt folyómederben megkövült élettelen fákkal, körben gigantikus sáfrányszínű homokdűnékkel olyan volt mintha egy álomban, vagy Salvador Dali festményben sétálnék. A völgyet a Sossusvlei dűnéinek legnagyobbika, a 325 méteres Big Daddy vigyázza. Hogy még bizarabb legyen az élmény a tetejéről egy csapat extrém turista épp cikkcakkban homokfutott lefelé. A közeli Big Mamához még pár homokfutó strucc, göcsörtös, kiszáradt fa és méltóságteljes oryx látványa mellett szafariztunk át.
Sesriem kanyon
Dél előtt értünk vissza a kempinbe. Megnéztük a közeli, elvileg előző napra tervezett Sesriem Kanyont is. Ez egy picike, de annál szebb kanyon, a rekkenőben pár fokkal hűvösebb is volt. Aznap csak laza 270 km volt tervben Solitaire-ig, és baromi fáradtak is voltunk, nem törtük össze magunkat a sietségben. A széles földúton csak úgy porzottak el mellettünk a dzsipek és teherautó alapra épült szafaribuszok. Kedvenc szórakozásunk volt a földút-menti állatjelző táblák fotózása, megnéztük egy kút szélkerekét is közelről, láttunk unott gnút, és a Naukluft Mountain Zebra Park végtelen lapályában tényleg hatalmas zebrapopuláció legelészett komótosan. A csapat egyik tagja minden állatot és növényt ismert, így hamar megtanultuk megkülönböztetni az itteni kétféle zebrafajt. A Hartmann hegyi zebrák hasa fehér és barnás árnyalatuk van, a Burschell zebrák pedig fehér alapúak és a hasuk is csíkos.
Már megint defekt, Solitaire
Közben beütött a következő defekt, legalább könnyítettünk a kocsin egy pótkeréknyit míg elértünk a két semmi között félúton hangulatú Solitaire falucskába. Tényleg elég magányos volt. Még az utcadíszek is leszázalékolt autóroncsok és kaktuszok. Minden épp bezárt, a szállások a szezonon kívüliség okán egyáltalán nem is voltak nyitva.
Rostock Ritz Desert Lodge, nekünk kemping
Solitaire zárva tartó hoteljének recepciósa 40 km-re egy Cha Re nevű helyet ajánlott. Közel naplementére vergődtünk el odáig, a fő földútról ugyanis még le kellett térni a puccos nevű Rostock Ritz Desert Lodge sivatagi szállásig. Impresszív buckalakós házikók egy kupacban, de volt stílusuk, na meg áruk is. Kedvezményesen 2300 NS (46ezer Ft) áron akár adtak is volna két fős szobát így szezonon kívül. Maradtunk a 150 NS/fő kempingnél, de az nem ott volt, ahol a lodge. Némi tévelygés, és egy elképesztően gyönyörű, pink-kék, Naukluft hegység hátteres naplemente leesett állal történt megtekintése után ismét sötétben kezdtünk sátrat verni. Ráadásul egy valójában nem sátraknak, hanem szafari autóknak kialakított, ezért köves táborhelyen. Ismételgettem a nyugtató mantrát a sátorállítás és a következő halkonzerv elfogyasztása közben: this is Africa! Mitagadás, rendesen belecsaptunk a sivatagi show-ba.
Folyt. köv.: Swakopmund – Cape Cross – Khorixas – Twyfelfountain – Gepárd menhely
Ha tetszik, amit látsz és olvasol, csatlakozz a Mira!Donna Facebook oldalhoz ITT!
Hálásan köszönöm, ha adománnyal is támogatod a munkámat. ❤
