Maraton after, avagy kavarás az avarban

Ha tetszik, amit látsz és olvasol, csatlakozz a Mira!Donna Facebook oldalhoz ITT!
Hálásan köszönöm, ha adománnyal is támogatod a munkámat. ❤ 

  

Mátra Trail

2017. október 22.

Életem első igazi terepfutó versenyére pont életem második Maratonja után egy héttel kerítettem sort. Ha ez így elég meredeken hangzik, akkor meg tudom erősíteni, az is volt. Bár utólag most örülök, hogy mind a kettőt megcsináltam, azért követendő példának nem ajánlom, legalábbis hozzám hasonló amatőr futóknak. Előbb neveztem a Mátra Trailre és csak utána esett le, hogy a Maraton, amit még korábban tökéltem el, hát az közvetlen előtte van. Dilemmáztam, hogy melyik lábamat vágjam le, de valahogy egyiket sem akaródzott. Tudtam, hogy Maraton after partynak a Mátra elég nagy kihívás lesz. És az is lett, de hát, ezt én főztem magamnak. A szakirodalom legalább 2-3 hét regenerációs időszakot tart jónak egy maratoni terhelés után, ami alatt csak kisebb intenzitású, kevésbé megerőltető sport tevékenységeket ajánlott végezni, mert nagyon nagy a sérülésveszély. A Mátra Trail M távjának 19 km-re 750 m-es szintemelkedéssel azonban nem éppen lájtos, főleg úgy, hogy nem vagyok (még 🙂 ) nagy terepfutó királynő, ekkora szinteket nem szoktam megfutni.

A Maraton meglepően jól sikerült, de eléggé ki is nyargaltam magamból, ami akkor bennem volt. Csak a Mátra előtti utolsó napon döntöttem el, hogy belecsapok az őszi avarba. Addigra már kiderült, hogy spártai sárdagonya nem várható – ha olyan takony időre ébredtünk volna mint ma, egy nappal később, akkor még 100 unikornissal se tudtak volna odavontatni – , napsütés viszont igen, és a héten mindennap nyújtogatva (note to self: bizony, hogy nagyon hiányzik a jóga! ) elég jól kihevertem a Marit. A Mátrának úgy indultam neki, hogy mindenáron erőltetni nem fogom, eleve kocogósra veszem a figurát, ha nem megy, akkor meg inkább lesétálom a távot, és kirándulásnak, Mari utáni regenerációnak fogom fel. Hiszen az őszi erdő szép, és a Mátra Trailen még a vicces Terepfutas.hu unikornist is kereshettük benne.

Kétségtelenül nagyon családias, laza, kamara hangulata van egy ilyen terepfutó versenynek, nem olyan ipari mint a nagy BSI-s versenyek, bár én azokat is szeretem. Míg a terepen az erdő mesél, az aszfalton a szurkolók, az utcazenészek, jelmezek, pont a tömeg ad egy jó extra energiatöltetet a futáshoz.   Szóval én nem akarok igazságot tenni az aszfalt és a terep között, éljen mindegyik.

A Mátrába négy fős AFE (Almodóvar Futó Egylet ) különítményünk ment, és ezúttal Feri, a férjem is jött. A rajtszám átvétel gyorsan ment, köszönés pár ismerősnek, halk duruzsolás, kvaterka, bemutatkozások, a színpompás futók izgatottan igazgatták magukat, szelfik, táncika mint bemelegítés, jókedv és már el is rajtoltunk. Feri is M távon indult, de a rajtnál ő kilőtt, mindenki a maga tempójában ment, és én tudtam, hogy lassú leszek. Az első 6 km végig erős emelkedő, hát valahol össze kell szedni azt a 750 m szintet ( az én mérésem szerint 837 m volt ) . Felfelé gyakorlatilag nem futottam, ahogy szinte senki sem, csak ütemesen gyorsgyalogoltam, a sok helyütt keskeny ösvényen csak libasorban kapaszkodtunk. Az elején még nagyjából együtt haladtam a lányokkal, Márti, Nóra S távon, Bea meg én M távon neveztünk.

A bemelegítő km-eken először a vádlimat éreztem erősen, de aztán belejöttem, és ugyan próbáltam a Mátrát is csodálni, de gyakorlatlan terepfutóként szinte végig a földre szegezett tekintettel tepertem, nagyon erősen koncentrálva rá, hogy ne zakózzak hatalmasat. A rőt avar ugyan gyönyörű, de szépen be is takarja a köveket, ágakat, nekem nagyon nehéz volt a terep. Felfelé egy kisebb armageddon is kitört, mire az egyre közeledő sikoltozásból kivettem, hogy vigyázz, lódaráááázs, már a fejemen landolt egy, amit jó érzékkel lesöpörtem, majd Nóri pólójáról is eltessékeltem. Szerencsénkre töbekkel ellentétben mi megúsztuk csípés nélkül. Lassan haladtam tovább, néhol szinte vánszorogtam, úgy éreztem ennyi erő van bennem most, nem tudok gyorsítani. És ez így most pont jó is volt.

A darazsakat feledtette egy nagyon szép őszi színekben pompázó óriási irtás, ahol még fotózni is megálltam. 6 km után, ahol az S távosok elváltak tőlünk, egy lefelé szakasz jött, ahol szinte megkönnyebbülten, habkönnyűnek érezve magam szökdécseltem koncentrálva az avarcsúszdára és ágakadályokra. Még így is a 19 (pontosabban nekem egy eltévedés miatt 20,5 ) km alatt legalább 5x csak egy röpke pillanaton múlott, hogy nem tanyáztam hatalmasat. Ahogy láttam ezzel nem voltam egyedül, rengetegen estek, szegény Feri például nem úszta meg. Nagyon figyeltem az ivásra is, folyamatosan szipókáztam útközben az isot. Nekem bejön ez a hátizsákból ivás, jó, hogy nem kell elővenni semmit.

8,5-nél már friss és üde biztos nem voltam, így a legjobbkor jött a táv egyetlen frissítő pontja, ahol örültem, hogy végre sós dolgok is vannak, sajtot, ubit és csokit toltam egy adag iso-val. Ez meg is tette a hatását, összetalálkoztam Beával is, ő már a jubileumi 2017. km-ére készült ( őrület!, én épphogy 1000-et összehoztam eddig) megbeszéltük, hogy mindegyikünk jól van, és a csokit majszolgatva haladtam is tovább. Igyekeztem a lefelét és az újult erőt kihasználva kicsit gyorsítani, voltak részek ahol szinte teljesen egyedül mentem, úgyhogy nagyon igyekeztem a föld mellett a gyakori jelzőszalagokat is figyelni, mert annak ellenére, hogy nagy utazó vagyok, a tájékozódás nem az erősségem. Főleg, mióta mindenben a telefonomra hagyatkozhatok…

Egy felfelé kaptatós szakaszon beértem egy kisebb csapatot, onnantól rájuk tapadtam, és a következő lejtmenetnél ismétcsak mintha tojásokon lépdelnék mereven a földet nézve, a többiek körvonalát periférién követve elengedtem a szalagokat. Na, ez hiba volt, mert így követtem az első eltévedőt és így jó 1,5 km extra penzumot róttunk magunkra. Nem kellemes visszaküzdeni 800 m-t egy meredek hegyoldalban úgy, hogy még vagy 7 km van hátra. Egy hússzútávos nő is eltévedt velünk, ő szentségelt is rendesen, én elég lakonikusan vettem tudomásul az eltévedést. Az fel sem merült, hogy fussak, szépen lassan felsétáltam a trailre, és a szüttyögést kihasználtam egy energiaszelet elpusztítására. Ezután egy jó kis tündérmesés rengeteg következett, igazi unikornis lelőhely, ahol további egyensúlyérzék fejlesztési gyakorlatokkal nehezült a helyzet, patakokon, köveken átszökdécselés, egy igazi íves ágalagúton átkelés, na meg rengeteg bedőlt fatörzs tupírozta a változatos akadálypályát. Az avar rőtje, a mohák zöldje eléggé beszippantott, még egy szelfire is megálltam.

Közben jöttek az igazi gyorsvonatok, nagy svunggal suhantak el mellettem a piros rajtszámos hosszú, 23 kilit futók. Az utolsó pár km-en előttem tanyázott egy méreteset egy L távos srác, kérdeztem jól van-e, de szerencsére nem volt nagy baj, begörcsölt a lába. Állítólag két fotós is volt a távon de én annyira a földet bámultam a sok esést látva és saját esési kísérletet tapasztalva, hogy csak az egyiküket vettem észre. Ez már viszonylag a végén, közel az aszfaltos faluhoz volt, ahova már elég kókadtan értem le. Valahogy úgy elgyengültem, nem egyvalamim fájt különösen, hanem úgy egész testben elfáradtam. A befutó km-en még a barbirózsaszín unikornissá változtatott lóval és lovasával is találkoztam, így legalább nem azzal foglalkoztam az utolsó 500 m-en, hogy érjek már be. Ha tervezetten lassan is, de sérülésmentesen, eltévedéssel együtt pont 3 óra alatt megcsináltam, és ettől azért dagadt a keblem. Miután beértem jól esett a meleg zuhany, a finom leves, és a többiek társasága, de egy leülés után elég nehezemre esett újra megmozdulni, hulla voltam, na. A megerőltetés biztos, hogy extrémnek számított, pár óra múlva, otthon jött a fekete leves. Estére borult ki a szervezetem, olyan brutális fejfájás és fáradtságérzet terített le, hogy felkelni sem tudtam a kanapéról,  és már az agyvérzést is felvetettem lehetséges opcióként. Leellenőriztük meg tudom-e fogni az orrhegyemet, meg amit még agyvérzés gyanú esetén szokás, de szerencsére tényleg csak túlhúztam a futást. Az alvás, mint mindig, most is segített, 12 órát durmoltam. Szóval most, hogy így minden okos megmondás ellenére saját magamon kipróbáltam, én sem ajánlom a maraton utáni regenerációs idő nélküli hosszú bármilyen futást, súlyemelést vagy más fizikai extremitást. De természetesen a terepfutás is fertőző, biztos, hogy még én is felveszem a nyúlcipőt.

Ha tetszik, amit látsz és olvasol, csatlakozz a Mira!Donna Facebook oldalhoz ITT!
Hálásan köszönöm, ha adománnyal is támogatod a munkámat. ❤ 

  

• futás
• Mátratrail
• terepfutás