UrlaUB – már nem futó kaland!

By MiraDonna
Ez a bejegyzés egy sorozat része, aminek a címe: Futnikék
Show More Posts

Ha tetszik amit látsz és olvasol, csatlakozz a Mira!Donna Facebook oldalhoz: itt. Egyben kattintsd is le a Tetszik gomb legördülő menüjében a “See First” és az “Értesítéseket kérek” beállítást, mert csak így jutnak el hozzád a friss bejegyzések.

UltraBalaton 2017 – 8 nő, 220 km, 24 óra 11 perc

Hát itt az UltraBalaton vége, elfutottunk véle! Egy hétig emésztettem, pedig az idei UltraBalaton csapatnevünk, az UrlaUB nagyon találó volt. A komfortzóna elhagyás ugyanis idén némileg meglepő módon, de elmaradt. Érdeklődés részemről ugyan lett volna rá, de nekem most több volt benne a nyaralás és buli rész mint az igazi megküzdés. Pedig emeltük a tétet. Tavaly 10, idén 8 Almodóvar Futó Egyletes nővel álltunk rajthoz amatőr futóként, sima teljesítés a cél jeligére. Ez a bulizós jelleg is jó volt, perszehogy. A végére meg egészen felpiszkálta bennem a telhetetlenkét, hogy jövőre többet, és/vagy gyorsabban akarok futni.

#cantstopthefeeling

Annak ellenére, hogy kissé kilométerhiányos maradtam a rongyosra hallgatott, csapatindulóvá vált #cantstopthefeeling azóta is kitart. A balatoni naplementéktől megbabonázva már itthon is futottam egy sunsetben végződő félmaratont meg több normál 10-est, 15-öst. Már két csapatnevünk is van jövőre, és már féltávon záporoztak a kacsintgatós viccek,  hogy ki melyik szakaszt szeretné lefoglalni magának ‘Jövőre, amikor nem jövünk’.

Tavaly részletes termelési regény írtam életem első UltraBalatonjáról ITT »»»». Ott lamentálgatok rajta miért jó néha csapatsportot csinálni egy olyan alapvetően énsportból mint a futás. Azért is kezdtem el futni, mert azt egyedül lehet, erre tessék, csomó barátot szereztem a futásnak köszönhetően. A megváltozott UltraBalaton tudatállapot felemelő: a csapattal együtt rezdülni, figyelni, izgulni, humorizálni, elviselni, logisztikázni, felülemelkedni, megoldani, figyelni, bíztatni, bízni és örülni. Csapatszellem.

Már nem tudom melyik lány mesélte, hogy egy profi ultrafutó szerint tulajdonképpen nekünk amatőröknek lehet úgy istenigazándiból jó élmény az UltraBalaton. Hiszen nekünk a fájdalom-verejték mellett inkább lehet móka-kacagás, a profikon viszont ott a nyomás, teljesítménykényszer, hogy hozni kell az eredményt.

Már nem egy futó kaland

A bevállalt 36 km három részletben nekem már könnyed suhanás volt. Évek óta futok, 15-20 km-t egyben már bármikor. Jó ezt leírni. Hát még milyen jó lefutni! De mit tegyünk ha a Balaton csak 220 km körben, mi meg 8-an együtt akartunk futni? Az UltraBalatonból ezennel hagyomány lett, amíg fizikailag megtehetem, minden évben szeretném lefutni. Fertőző ragály, jövőre már a férjem is szervezi a csapatát. Titkon remélem, hogy a gyerekeim is rákapnak majd a futásra – erőltetni természetesen nem fogom – és ha felnőnek egyszer mi is körbeszaladjuk a Balcsit családilag, ahogy Emőék.

A tókerülés mulatság jellege ellenére

mind a nyolcan nagyon elégedetten nyugtáztuk a futásainkat. Mindenki fejlődött az egy év alatt, pedig csak normál halandóknak teljesíthető mennyiségeket futunk. Míg tavaly 10-en 25 óra 40 perc alatt értünk be, idén 8-an 24 óra 11 perc alatt. Szinte percre pontosan a szakasz kalkulátorban leadott tempónk szerint futottunk, csak az éjszakai armageddonban eltévedés miatt léptük túl 11 perccel a 24 órát. Míg tavaly voltak fogcsikorgatós küzdelmek is most mindenki többnyire jól érezte magát futás közben. Bírta szusszal, nem futotta el, olyan tempót tartott amit végig tudott vinni, ott volt fejben, volt érkezése a környezetét is befogadni, szurkolni a többi futónak, tudta, akarta és kihozta a testéből, ami lehetséges volt.

Az indulás előtti pár hétben pedig totális trabant hycomat-ba mentünk át, sorra számoltak be a csajok enyhe sérülésekről, kinek a térde, kinek a háta, kétségek, félelmek, mi lesz ha nem megy. Ment a cidri, hiszti, ventillálás. Ez is a felkészülés része volt. A szaktanácsok tömkelege, a pozitív energiacsomagok, a csapatszellem segített. Az önbizalmunk is nagyot nőtt. Mikor felmerült, hogy keressünk-e beugrót szükség esetére a többség azonnal mondta, hogy körön belül megoldjuk, átvesszük egymás távjait. A csapat egyben volt.

A rajtra olyannyira benne volt a boogie mindenki lábában,

hogy futás alatt is végig ment a km kufárkodás, cserebere. Úgy kellett megvédenem a karcsú kis 36 km-ecskémet, mert folyton csípni akartak belőle. A Balaton körbenyargalása így másodszorra már olyan simán ment, hogy az egyes szakaszokra már most nem emlékszem, de arra nagyon is, hogy buli, móka-kacagás volt végig. Késő délutánig már a vállalt futásom java, 30 km két részletben megvolt, csak a másnap reggeli befutó maradt. Már közben volt némi hiányérzetem, hogy na de én ide futni jöttem, közben meg inkább partytime van! A váltópontokra autózás közben együtt csodáltuk a csajokkal a gyönyörű balatoni tájat, még arra is volt időm, hogy stílszerűen egy Simonyi Balázs interjút olvassak az ultrafutásról, tudósítottunk a Facebookon, ettünk-ittunk, szóval nyaraltunk. Éjszaka nem aludtunk most sem, én szinte szégyelltem magam, hogy míg Szilvi, Rita és Dóri küzdöttek az elemekkel mi a kocsiban meg sátorban melegedve csak izgulni tudtunk értük.

Soha ne mondd, hogy soha

Érdekes  visszagondolni a tavalyira, mikor komoly határtologatás volt az UltraBalaton, na meg arra a pár évvel ezelőtti időszakra mikor 5 km-t lefutni is kihívás volt. Akkor is úgy kezdtem, hogy elég nekem ez az 5 km, én soha nem akarok maratont futni. Az emberi természet, a futó evolúció törvényszerű velejárója, hogy ha ember elér valamit, mindig többet akar, hajtja a kíváncsiság, hogy mennyi van még benne, meddig feszítheti a húrt. Könnyen elkap a gépszíj még úgy is, hogy most sem vagyok teljesen belepistulva a futásba, értsd, szoktam mást is csinálni. De kétségtelenül egyfajta jótékony függés ez. A csak 5 km után jött a félmaraton, maraton, majd az Ultarbalaton.

Tavaly is felmerült már bennem az UltraBalaton után, hogy 4, vagy ha nagyot merek álmodni 3 fős csapatban fussak UB-t, de most egész komolynak érzem a vonzalmat egy ultratáv lefutására. Egyik szemem sír – merthogy mi lesz a jó kis UrlaUB csapattal ? – másik nevet. Na de addig van még egy év, meglátjuk meddig tart a lelkesedés, a szufla, na meg az izmok.

És hogy milyen volt maga a futás?

Míg tavaly rettentő nyári melegben futottunk nappal és éjjel is, idén napközben ragyogó napos, de nagyon szeles idő volt, ami éjszakára orkánná, esővé, méretes balatoni armageddonná alakult. A befutót megint én kaptam ki, de jó volt, hogy idén más szakaszokat is futottam. A 6:50-es csapatrajt után Rita Keneséig, Gabi Almádiig szélvész kisasszonyokként csapatták a kitartó szembetájfunban. Én váltottam Gabit Almádiban egy ritka rusnya váltóponton, ahonnét öröm volt elstartolni. Az elején még az egész csapat együtt várta a befutókat táncikálva.

Az Almádi – Csopak 12,7 km távot a Runtastic szerint 5:06-os átlaggal repültem le. Szép sík, árnyas szakasz és még a szél is épp jólesett. Az elején lehagyott egy inkognito Pécs feliratú pólós pasi, akit kineveztem húzónyúllá, gondoltam az 5 perc körüli tempót vele tudom tartani. Sajna a közepén leeresztett, biztos a távja végén tartott, így visszakerültem. Utána már csak egy ismeretlen szürke autóból integető, harsogó Hajrá Almodóvar, a hullámzó nádas, a drukkoló bicajosok és az olyan erőltetett szóviccek szórakoztattak mint, hogy Csopakabana. Az egyetlen, igaz elég jelentős kellemetlenségem anyagcsere téren jelentkezett, de ettől azt hiszem még gyorsabban futottam. Tudom, ha ultrát akarok futni az anyagcsere kordában tartása az egyik legnagyobb kihívás lesz.

Csere-bere fogadom

A lányok közben folyamatosan cserélgettek. Dóra váltotta Ritát, rövid szakaszokat futottak, mert Ritának a sok rövid jobban bejön, ami nem hagyott nagyon időt a logisztikai tátogatásra. Fürednél a két kocsival kettéváltunk. Gabi, Mari, Nóra és Márti Dörgicsén a Levendariumban ejtőztek egy hosszabbat, és mindenféle gourmet kaják fogyasztásával és képes dokumentációjával készültek a távjaikra. Mi Szilvi kocsijával követtük az épp futót és menedzseltük a váltásokat. Szilvi szuper tempóval letolta a Pécsely – Dörgicse legendásan gyilkos hullámvasutat, amibe mindenki belegyalogol. Ez tavaly az én szakaszom volt. Szinte megsértettük, hogy az egyik váltópoton a hajrá előtt/helyett megkérdeztük biztos bírja-e… Ezúton is bocs, Szilvi! Közben azon nosztalgiáztunk, hogy tavaly hol itattak meg engem a lányok citromos sörrel a 40 fokban. Idén nekem a széllel együtt is sokkal jobb futó időjárás volt, legalábbis napközben. Kihisztiztem a szakasz kiosztáskor, hogy éjjel ne kelljen futnom, mert azt utálom, de ha jövőre neadjisten bepróbálok egy ultra távot akarok úgyis muszáj lesz. Márti Zánka – Köveskál 15,5 km-es távja is zökkenőmentesen ment, a chip átvételkor uzsgyiban ránézve még félszemmel kérdeztem, jól van-e, nagyon sprintelhetett.

A Köveskál – Salföld – Badacsonyörs/Varga Pincészet 16,4 km-es etap

volt a leghosszabb menetem egyben, már késő délután. Továbbra is gyönyörű napsütéses időben futottam át a Balatonfelvidék szép szakaszán, közben párat fotóztam is. Már-már melegem is volt, csak megint a fránya alhasi anyagcsere problémák jöttek elő, muszáj volt megállnom útközben. Így többször is kerülgettem egyéni ultrázókat, akikről valahogy már messziről látszik, hogy egyedül futnak. Nemcsak a pólójukról. Csodálom őket. Nekem még mindig ésszel felfoghatatlan, hogy lehet 220 km-t egyben lefutni. Más a mozgásuk, megfontoltabbak, kimértebbek, némelyikük sétált, közben kajált épp, beszélgetett a bicajos kísérőjével. Mindenkinek hajráztam, sokan közülük nekem, a szeleburdi szaporázó bulifutónak is viszadrukkoltak, cukik voltak. A futók egyszerűen jófejek.

Szélvész kiasasszony

is segített, először hátulról majd oldalra fordult. A csajok útközben megálltak és meglepi hajráztak egy nagyot nekem. Minden frissítőponton megálltam iso-ért és szőlőcukorért, éreztem, hogy ez kell. Rita odaadta a kulacsos futóövét, mivel a Salföld Badacsonytördemic szakaszon nem volt frissítés. Dóri gondoskodásának hála Magnesolvot pakoltam magamba futás közben 12 km-nél. Ez sokat segített, hogy az uncsi vasúti töltés melletti szakaszon ne lassítsak be. Szinte repültem, jó érzés volt ahogy ezen a távon már volt idő bemelegedni és aztán minden testrészemet úgy mozgatni ahogy én akartam. Jó volt a ritmus, egyszerűen átjárt a mozgás öröme. A Runtastic szerint 5:30-cal ment le a szakasz.

A Varga Pincészetnél Nóra váltott, én nyújtottam, pár percig gyertyába is álltam. Szeretem futás után a lábaimat fordított testhelyzetekkel tehermentesíteni. Ez még a jógából jön, érzem ahogy a vénák, az egész megdolgoztatott lábam megköszöni.

Romantikus naplemente után kezdődő armageddon

Nem volt sok időm élvezni a Varga Pincészet gyönyörű panorámáját, mentünk tovább Györökre, ahol az időközben Szigligeten hosszút pihegő, és minket ínycsiklandó haltálas fotókkal noszogató másik kocsival is összerendeződtünk egy csapatfotóra. Györök a klasszikus naplemente helyszínünk, szerintem innen van a balatoni killer view, most is nagyon romantikus volt. Berényre menet láttuk Esztit is, aki párban tolta az UltraBalatont, és így a féltávnál sem láttunk szenvedést az arcán. Berényben ejtőzve még Orsi, a másik almodóváros csapat tagja is elviharzott mellettünk mosolyogva. Ez az UltraBalaton a vigyorogva futások versenye volt. A 6 fős Caracoles Rapides villámgyors volt, előbb is indultak, nem tudtuk beérni őket, csak a közös fácse eseményoldalunkon drukkoltunk egymásnak. Mari befutója után Rita és Dóra rövideztek megint – mármint rövid szakaszokat futottak – , aztán Gabi az egyre durvuló szélben és sötétedésben futott be Balatonberényre. Márti már a kezdődő armageddonba kóstolt bele, orkánerejű szél, induló eső. Itt megint összejött a két kocsi és ismét ávariáltuk a kocsibeosztást. Kis kozmetika a kocsma WC-jében (rendes wc, yeah!), vacsora után Szilvi, Gabi, Nóra és én, a finálé csapat előre mentünk Szárszóra, ahol már rendesen zuhogott.

Szilvi sátrát is felállítottuk, aminek annyi értelme azért volt, hogy kicsit vízszintesbe helyeztük magunkat. Az alvás felejtős volt, végig izgultunk az épp viharban futó Ritáért meg Dóriért, szegény Ritát hagyták is ázni a célban mert eltévedtek. Itt jött össze az elvesztegetett 11 perc, amivel túlléptük a 24 órát! (Ezért még számolunk! :-)) Szilvinek felesleges volt bármiféle esővédő, úgy zuhogott, hogy tökmindegy volt. Ezért a teljesítményért külön UFÓ díjra terjesztem fel a lányokat az AFE-ban.

Finálé

Szárszóról Mariék kocsija előre ment a célba Aligára, mi Zamárdiban vártuk Szilvi befutóját. Szerencsére itt is volt rendes wc és még zuhanyzó is. Egy ilyen világvégi futás után nem csodálom, hogy jól esett egy nem felhőből származó zuhany és száraz ruha. Mire Zamárdiban ránk pirkadt, még az eső is elállt, csak a szél maradt kitartó. Nóra, Gabi és én megúsztuk a vihart. A pitymallatos befutó 6 km az álmosságtól ugyan kicsit lassabban ment, de már csak a szél kísért. A csodálatos hajnali, ébredező Balatont bámulhattam futás közben. Együtt ringatóztam a viharos, locsogó vízzel, a befutó meg persze most is, kilométerhiányosan is katarzis volt.

Most pedig kezdenem kell valamit azzal a felismeréssel, hogy szívesen futnék ultra távot. Meglesz-e az idő, lekesedés, kitartás a felkészülésre? De akár maradok a 8-as csapatban, akár elhúzok ultrába az UltraBalaton már nem egy futó kaland!

Jövőre, veletek, ugyanitt! Legfeljebb 2 csapatban. Köszönöm Forgács Rita, Orbán Marianna, Fejes Márta, Antal-Péteri Dóra, Hegedűs Nóra, Tatár-Szlama Szilvia, Móra Gabi.

UltraBalaton Epilógus – “Jövőre, amikor nem jövünk”