Máramarosi-havasok gyalogtúra – Tiszta Vadnyugat!

By MiraDonna
Ez a bejegyzés egy sorozat része, aminek a címe: Jelentés az Erdőn túlról
Show More Posts

Ha tetszik amit látsz és olvasol, csatlakozz a Mira!Donna Facebook oldalhoz: itt. Egyben kattintsd is le a Tetszik gomb legördülő menüjében a “See First” és az “Értesítéseket kérek” beállítást, mert csak így jutnak el hozzád a friss bejegyzések.

3 nap, 31 km a Farcău hegyen kutyákkal és egy komplett ménessel

2017 júl 29-31.

Tiszta Vadnyugat volt a Máramarosi-havasokban tett gyalogtúránk! Medvék ugyan nem, de csaholó pásztorkutyák és szabadon nyargalászó-nyihogó szilaj lovak nagy sűrűségben szerepeltek a filmben. A tavalyi Radnai Havasok túra után (blogposzt ITT ) idén is a Máramarost választottuk az évi rendes több napos,  hátunkon a házunk és az élelmünk típusú nomád gyalogtúrára. A tavalyi túra során merült fel, hogy milyen jól éreznék magukat ott a kutyáink is. A kutyás túra fő akadálya eddig az volt, hogy nagytestű ebek lévén az ő több kg-nyi kajájukat is nekünk kellett volna cipelni, márpedig egy ilyen túránál minden deka számít. A megoldás egy speciális kutyahám/hátizsák lett, amiben ők is tudják vinni a cókmókjukat. A segédeszköz bevált, a pásztorkutyás helyzeteket jól tudtuk kezelni, a kutyáinkat eztán is vinni fogjuk. További képgaléria a túráról ITT.

A rettegett erdélyi pásztorkutyákkal rendszeres erdélyi túráinkon mindig találkoztunk, de sosem volt elrettentő tapasztalatunk. Valóban félelmetesek tudnak lenni, és igen, ugatnak (hello, hiszen kutyák!), de nem volt semmi igazán parás helyzet. Volt, amelyik ügyet sem vetett ránk, de olyan is, aki kaját kunyizott. Nagyon élveztük, ahogy a kutyáinkkal együtt kaptattunk felfelé az eszténák, rengeteg erdők, vízmosások, vadvirágos rétek, épp érő áfonyások között. A kutyákon kívül a túra főszereplője egy komplett ménes volt. Nem tudom, hogy mennyire állandó nyári biodíszletei a Vinderel tónak, de csak a szabadságillatú levegőben boldogan szaladgáló paripák látványáért is érdemes odalátogatni. Minket azért sikerült a viselkedésükkel alaposan lóvá tenniük. Medve ugyanis nem jött be a sátrunkba de ló igen! Lovas kalandjaink alapján a klasszikust úgy írnám át, hogy ‘Anyám, én ugyan akartam lovat, na de nem pont ilyet!’

Júl. 29. Első túranap. Repedea – Vinderel tó/Lac Vinderel
Napi túrahossz: 15 km, 8 óra
Szint emelkedés: 1200 m

Részletes túraútvonal leíráshoz a prakatikumok részben javasolt túrakönyvet ajánlom, itt főleg az élményeinket ecsetelem. A túra Repedea/Oroszkő faluból indul. A legelső volt a legnehezebb túranap, a 31 km-es össz túrahossz felét ekkor rögtön megtettük, nagyon combos 1200 m-es szintemelkedéssel. A Vinderel tóig a kék jelzést kell követni. Ez a túrakönyvünk riogatása ellenére jól jelzett volt, úgy tűnt frissen festették. A túra eleje a szűk patakvölgyben húzódó végeláthatatlan hosszú Repedea poros egyutcáján átgyaloglás. Tipikus máramarosi falukép, mindenből összeeszkábált kerítések és égigérő paszulyok között egymásra centinyi távolságban épített ócska fakunyhók és a valószínűleg az EU-ban dolgozók hazautalásaiból épülő csilivili házak. Közöttük kendős, sokszoknyás nénik, kalapos bácsik és szünidős fiatalok.

Bár láttak már erre hátizsákosokat, minket nagyon megbámultak a megpakolt, boldogan csóváló kutyáinkkal. Inkább tiszteletet és mosolyt váltottak ki a felmálházott kutyák a szembejövőkben. Egyik pásztor be is hívott a táborhelyére mikor estefelé sátorhelyet kerestünk. A bemelegítő 3,5 km alatt a kutyákkal együtt belerázódtunk a málha cipelésbe. Az igazi teherhordás a falu utáni fahídon átkelve kezdődött. Meredeken emelkedő, a lezúduló víz által kimosott árkos, köves, patakok által szabdalt, de a melegben jó árnyékot adó erdei úton kaptattunk fel a Repedea-völgy oldalán.

Medve para és pásztor terasz

A rettegett kárpáti medvék nem jöttek, pedig a hírek alapján be voltunk kicsit tojva. Az erdős részeken a szembejövő áfonyaszedő helyiekhez hasonlóan sípolással és kurjongatva haladtunk, hogy elkerüljük a nagy, ámde nem kívánt találkozást. 1150 m körül egy épp nem használt pásztortanyán könnyítettünk kicsit a terheken a magunkkal hozott földi javakból. Pöpec kis árnyas ebédelő teraszt hagytak nekünk a pásztorok asztallal, padokkal. Vízigényünk a két kutyával és 3 fővel tekintélyes volt, napi 10 liter. Ezt útközben a forrásokból vételeztük, és forralással illetve szűréssel, fertőtlenítőszerrel kezeltük.

A pásztorszállás után egy erős köves emelkedő vitt ki az erdőből a nagy irtásrétekre. A nem túl magas hegyeken az erdőhatárt évszázadok alatt mesterségesen, erdőirtással vitték lejjebb. A hangulat így kb 1200 m-es magasságtól egész alpesivé vált, csak épp tehenek helyett lovakkal. Hatalmas füves legelőkkel borított, alattomosan emelkedő zöld lankák izzasztottak meg minket alaposan. Bár ez a vidék a Kárpátok egyik legcsapadékosabb része, a porzó utak nem mostanában láttak esőt. A lenti vagy az épp tomboló budapesti hőséghez képest természetesen kellemes idő volt.

Itt én is lennék ló!

Az 1600 méteren levő első táborhelyünk, a Vinderel tó körül egyetlen zöld sátor árválkodott. A színnek később még jelentősége lesz! A tó körül többszáz felettébb barátságos, kíváncsi ló legelészett és nyargalászott szabadon. Nem teljesen vadak mert patkónyomokat hagytak és jelöléseket, kolompot láttunk rajtuk. Látványosan nem féltek az embertől, de csikós nem volt sehol. Egyáltalán nem zavartatták magukat ahogy a kutyákkal bemasíroztunk közéjük, inkább érdeklődően néztek. A drámai sötét felhős háttérrel és a Farcău hegy sima, szelíd, zöld piramisával a tó mögött lenyűgöző látványt nyújtottak. Ha egy tökéletesen idilli tájképet kellene választanom az eddigi útjaimból, azt hiszem ez lenne az. De legalábbis az egyik. 🙂 Na és mennyivel festőibb és romantikusabb egy hegy rohangászó, nyihogó, csengő-bongó ménessel mint a szokásos tehenekkel! Egyetlen 5csillagos szálloda sem tudja produkálni azt a látványt ahogy egy komplett ménes levonul a sátrunk előtt inni a tóhoz.

Vigyünk-e kutyát Erdélybe túrázni?

Sokan félnek Erdélyben túrázni az óriási pásztorkutyák miatt. Mindenféle hülye tanácsot olvastam a távoltartásukra a husángtól a paprika spray-ig, de erősen úgy tűnik ezeket mind a kutyákat egyáltalán nem ismerő emberek írták. A kutyával együtt túrázásra pedig semmilyen személyes élményt, vagy kutya szakértőtől tanácsot nem találtam. Márpedig egy erdélyi hegyi túrán kikerülhetetlen egy-két nyájjal, és az azokat őrző pásztorkutyákkal a találkozás. Lévén az egész Farcău hegytömeg egy óriás legelő, nyáron rengeteg birka és borjú méretű pásztorkutya van rajta, de semmi probléma nem volt abból, hogy kutyákkal mentünk. Nem vagyok kutyatréner, de régóta vannak kutyasulit végzett, jól szocializált kutyáink, és rendszeresen visszük őket kirándulni. Van, aki szerint csak szerencsénk volt, és a saját tapasztalatunk ellenére nagyon veszélyes kutyát vinni erdélyi hegyi túrára. Többszöri nyájjal való találkozás és sok erdélyi túra után azt gondolom, hogy a  problémamentes kutyás túra nem csak szerencse volt. Aki fél, az természetesen ne menjen Erdélybe túrázni, pláne ne vigyen kutyát. De azt gondolom ez a széleskörűen elterjedt túlzott pásztorkutya parázás is felesleges, és sok közös élménytől fosztja meg a kutyát és a gazdát. A mi tapasztalataink ezek, mi így csináltuk.

A nyájjal való találkozást igyekeztünk elkerülni. Ha valamiért mégis muszáj volt a nyáj mellett elmenni akkor már messziről készültünk, a kutyákat behívtuk. Határozottan és nyugodtan haladtunk mindig el a nyájtól. A normál kutya üzemmód ugatáson kívül más nem történt. Mikor 6 ilyen loncsos pásztorkutya lendületesen csaholva megindul felénk, az elég félelmetes tud lenni, de az elméletünk bevált. A kellő lélekjelenlét fontos, határozottan kell menni és nem szabad félelmet mutatni ( legalábbis ne lássák rajtunk a kutyák!). Nem kell ordibálni, hadonászni feléjük bottal, nem kell paprika spray vagy petárda, amivel a sajt kutyáinkat is halálra rémítenénk, ugye…. Elég volt lefelé magunk mellett eltartani a túrabotot és a kutyáinkat lábhoz parancsolva gyors, határozott léptekkel, mintegy ignorálva a pásztorkutyákat távolodni tőlük. Közel jöttek de nem bántottak, csak ugatva kísértek míg el nem hagytuk a területüket. Ehhez jólnevelt, a gazda behívását teljesítő kutyák kellenek. Amelyik kutya ugat, az bizony nem harap! A pásztorkutyák a munkájukat végezték, védték a nyájat. És azt így kell.

A pásztorok is mindig segítettek, visszahívták a kutyáikat, habár azok nem azonnal hallgattak rájuk. Arra a felvetésre, hogy mi van ha nincs ott pásztor, azt tudom mondani, hogy olyan nincs. Egy juhnyáj értékes, nem kószál magában. Nincs nyáj, ergo nincs pásztorkutya sem közeli pásztor nélkül. Egyedül, és éjszaka meg ne induljunk Erdélyben sem hegyi túrára. Minimum ketten-hárman legyünk, a több fős embercsoport  nagyobb erőtömeget sugároz a pásztorkutyáknak is. Érdekes volt megfigyelni, hogy a mi két alapvetően békés természetű kutyánk (egy beauceron, francia pásztorkutya ivartalanított szuka, és egy németjuhász-labrador keverék kan ) mennyire nem rettegett a pásztorkutyáktól. Nem is vették fel a harci kesztyűt, nyugodtan, csendben, de a farkukat nem behúzva jöttek mellettünk. Több olyan szituáció is volt, mikor mi táboroztunk valahol, és megjelent egy nyáj. Ilyenkor mi voltunk a “háziak” és a “betolakodók” a pásztorkutyákkal együtt igyekeztek minket elkerülni, vagy tőlünk megfelelőnek ítélt 1-200 méteres távolságban elhaladni, letáborozni.

Kutyákkal túrázni Erdélyben fantasztikus élmény volt mindannyiunknak. Az első nap még kicsit szokniuk kellett a hátizsákkal mozgást (ezt otthon kisebb túrákon gyakoroltuk ), fent egy rövid ideig szokatlan volt nekik a kitágult környezet. Másnapra már csak a boldogság látszott rajtuk. Ők is szaladgáltak, rágcsáltak, nyüszítettek, sokat játszottak egymással, és nagyon élvezték, hogy 24 órán át velünk lehetnek. A lovakat meg ők is leginkább csak bámulták.  

Idillgyilkos terepjárók

Nekem az egyik legnagyobb élmény a nomád hegyi túrázásban, hogy napokig nem jön szembe motorizált jármű, leginkább a csend, és a természet hangjait hallgatom. Ez a túra azonban nem a Radnai Havasok gerinctúrán megtapasztalt végtelen, meditációs állapotba keringtető csendjéről marad emlékezetes. A túrakönyv szerint ugyan ez az egyik legkevésbé látogatott túravidék, az idilli táj- és kolompoló hangképbe erősen belerandítottak a Vinderel tóhoz feljáró terepjárós turisták/helyiek és crossmotorosok. A többség ugyan csak pár perc szelfizésre vagy rövid piknikre jön és továbbáll, de vasárnap igencsak megnőtt a forgalom. Valószínűleg taxi szerviz van Repedeából, ugyanazokat a rendszám nélküli kocsikat láttuk ingázni. Ez rögtön megmagyarázta a viszonylag tetemes menyiségű otthagyott szemetet is. Pedig kocsival igazán könnyű lenne levinni a piknik maradékot! Sajnos a járművek általi megközelíthetőség miatt az egész túraútvonalon bőven volt szemét.

A nap utolsó sugaraiban még megmosakodtunk a tóban. Egy tengerparton is levetíthető grapefruit-pink-narancs naplemente után erősen lehűlt és feltámadt a szél. A zacskóban megfőzhető űrkajáink és némi tea bevitele után 10-kor már aludtunk. Hajnali negyed6-kor ébredtünk egy kvados társaságra, vagy 20 percig túráztatták a motort és ordibáltak. Ekkora tahóságot inkább nem mentünk ki megnézni, minek. Szerencsére vissza tudtunk azért aludni a váratlan horror ébresztő után. Bár nem zavartalan, de 10 órányi alvás összejött. Otthon sosem alszom ennyit, de egy ilyen túrán elkel, és nagyon pihentető a hosszú elemtöltés.

Júl. 30. Második túranap. Vinderel tó/Lac Vinderel – Farcău csúcs (1957 m) – Mihailecu csúcs (1918 m) – Runea pásztortanyák
Napi túrahossz: 8 km, 6 óra
Szint emelkedés: 650 m

Szatírikus kalandjaink a vadlovakkal

Reggel – mármint a rendes reggel – a szilaj lovak is érkeztek ébreszteni egy kis patkódobogással és nyihogás koncerttel. Egészen közel jöttek, szép látványban reggelizgettünk velük együtt. Legalább 3 külön csorda volt, a völgy 3 oldaláról közelítettek. Nagyon érdekes volt megfigyelni a dinamikájukat, ahogy egymással kommunikáltak, nyargalásztak, játszadoztak, kirúgtak, nyerítettek, fetrengtek a fűben. Ahogy a völgy tetején megjelent az egyik nagy ménes az kiköpött vadnyugati filmbe illő jelenet volt. Csak a cowboyok hiányoztak a képről. Ha ló lennék, itt szívesen trappolnék én is! Minthogy eddig sem nagyon féltek tőlünk megnéztük közelebbről is ahogy ittak, szabadon szaladgáltak ki-be a vízbe. Az egyik bátor ló a szuper nyugodtan viselkedő Gogo kutyával is összeszagolt, és azt is megengedte, hogy megsimogassam.

Ló betörők

Eztán jött az üröm az örömben. A medvéktől meg a pásztorkutyáktól tartottunk, de arra nem számítottunk, hogy a szimpatikus lovak támadnak meg minket, pontosabban a cuccunkat. A lovak kíváncsisága ugyanis odáig terjedt, hogy míg reggeli után a közeli Farcău csúcsra felnéztünk egyik sátrunkat nekiálltak elfogyasztani. A jó objektíves kamerámnak köszönhető, hogy csak az egyiket sikerült szétcincálniuk. Feri visszaszaladt, és elkergette a bandát, de  sátor külseje már teljesen tropára ment. Talán azért kóstolták meg mert zöld volt!? A tegnap előttünk érkező túrapáros sátra is zöld volt és míg megmászták a Farcău-t hosszú ideig magányosan állt. Körülötte is voltak lovak, mégsem bántották. Rejtély. A sátor szétcincálás incidenssel elment 1,5 óránk. A barátunknál volt gorilla ragasztószalag (eredetileg viccből, medveellenes dárdához gondolta 🙂 ), így egy estére használható állapotra ragasztottuk a sátrat. Összepakoltunk, és a domboldalba, egy remélten lómentes fenyőcsemete alá raktuk a hátizsákokat míg második csúcstámadással bevettük a Farcău-t.

Lovak sormintában

Egy csúcs csoki elfogyasztása után visszaszánkáztunk a tóhoz, felvettük a hátizsákokat és félúton szintén lemálházva felmásztunk a piros jelzéssel jelölt, szemközti Mihailecura is. A csúcsok után a Rugasu lankás, füves, kopasz hátán csorogtunk lefelé állatcsapásokon. Egy adott ponton ismét megjelentek a lovak (ezek követtek! 🙂 ) , kiengesztelően szép sormintában vonultak egymás után a hatalmas zöld plakátháttérként szolgáló, források által szabdalt hegyoldalban. A kétszeri csúcsmászás és a lovas izgalmak rendesen elfárasztottak minket, alig vártuk, hogy a végén meredekebb ereszkedő után az 1400 méter körüli Runea- térségbe érjünk. A legjobb forrás melletti sátorhelyeket a pásztorok elhappolták. Egyikük invitált, hogy ott telepedjünk le, de a hangos zenével épp felfele induló Repedea terepjárós csapat miatt inkább a távolabb eső erdős részen vertünk tanyát. Itt sajnos forrás nem volt, így a mosakodás elmaradt, de legalább végre tökéletes csendben aludtunk.

Júl. 31. Harmadik túranap. Runea pásztortanyák – Repedea
Napi túrahossz: 8 km, 3,5 óra
Szint süllyedés: 800 m

A medvéktől tartva az elemózsiát és a kutyakaját bedobozolva, egy erős táskába téve a sátraktól kicsit távolabb eső kilógó faágra lógattuk fel éjszakára. Nekem ugyan vannak kétségeim a módszer hatékonyságát illetően, de tényleg jobb ha onnan lopja el a medve mintha a sátorba jön be érte. Reggel a kaja megvolt. A komótos reggelizgetés közben az amúgy félős kislány Mangó kutyánk minket is meglepve ösztönösen csaholva tört ki mikor egy kis csapat kóbor kutya a táborunk mellett kolbászolt. Nagyon meggyőző volt, azonnal el is párologtak.

Az utolsó napi csak meredeken lefele menő túraszakaszt 3,5 óra alatt lezavartuk. A köves, nagy figyelemmel járható, térdgyilkos út egy nagyon ritkás erdőn, szinte végig a tűző napon vitt minket. Hamar találtunk forrást, és feltankoltunk. Itt már lovak nem voltak biodíszletnek, helyett Repedea völgyének panorámáját kaptuk. Lefelé én sokkal kevésbé szeretek menni mint fel. A hátizsákunk az elpusztított ellátmánytól megkönnyebbült ugyan, de a meredek lejtmenet sokkal megerőltetőbb a térdnek. A túrabot ilyenkor a legnagyobb segítség. De aki egyszer felment, annak le is kell jönni, úgyhogy némi önsajnálat közepette inkább minél gyorsabban legurultunk.

Már az út felétől tanyák, házak, kerítések darabolták a szerencsére itt terepjáróknak is járhatatlan állagú utat, úgyhogy itt legalább a járművek porát nem kellett nyelni. Csak szekerek jöttek, háziállatok lármáztak. Ismét csókoltatott minket egy gigantikus méretű pásztorkutya. Az egyik ház mellől, teljesen egyedül jött ki acsarkodva. A bevált stratégiát követve határozottan és egy tömbben haladtunk el mellette. Onnan látszott, hogy ő már házőrző, hogy a hegyi pásztorkutyákkal ellentétben nemcsak ugatott, hanem mellé morgott is.A faluba beérve a helyi internet kávézó-fénymásoló-kocsma-bolt intézményben egy győzelmi grapefruit-os sör után kora délután indultunk haza. Minden, de minden porcikámat külön-külön éreztem, hogy van, és ez nagyon jó! Hazafelé felpolcolt lábbal ültem a kocsiban, a poros utat és a máramarosi utcai eklektikát bambulva. Lehet kapni kerti törpét és plasztik gólyát is!

A lovaktól megtépázott sátor és a meglehetős jármű forgalom dacára is a túra gyönyörű volt. Szerintem bárki által teljesíthető. De zöld sátrat ne vigyetek!

Praktikumok

Felszerelés és gyakorlati jótanács listám egy többnapos nomád sátras túrához a Radnai-havasok posztban, ITT. A túra megtervezéséhez most is Nagy Balázs – Trekkingtúrázás – Kárpátok – Románia túrakönyvét használtuk, a részletes útvonal leírást is onnan ajánlom.

A kutyáknak nélkülözhetetlen Ruffwear kutya hátizsákról bővebben ITT van infó, magyar webshopokból is beszerezhető. Nekünk nagyon bevált. Ezen kívül még két új hasznos túra gadgetünk is volt. Egy offline is használható, pontos helyzetet mutató hegyi útvonaltervező app (Terramap) száműzte a külön eszközként cipelendő GPS-t, és egy Biolite nevű mini kemping tűzhellyel főztünk. A Biolite kevés apró fával táplálva úgy főz, hogy közben energiát is termel, amit a beépített USBcsatlakozóval telefon, kamera töltéséhez használhatunk.

A kb 500 km-es kocsiutat Budapestről Repedeába, a túra kezdőfalujába megállókkal együtt kb 8 óra alatt lehet megtenni. A túrához így összesen 3,5 nap szükséges. Mi előző nap délután indultunk el, útközben kb 60 km-rel Repedea előtt aludtunk meg az útmenti Irina Panzióban. Egyszerű, egy éjre megfelelő szobák, 25 Euro/szoba/éj, és kutyákat beengedik! A bőséges,  húsnehéz házi reggeli 4 Euro.

Ha idáig eljutottál minden bizonnyal hozzám hasonlóan nem tudsz betelni a fenséges lovak látványával.  A végére csak neked itt van még egy nyargalászós-nyihogós videó. 🙂