Matheran – Domb, zöld, levegő, filmfesztivál

By MiraDonna
Ez a bejegyzés egy sorozat része, aminek a címe: Incredible India! - Ifjonti hátizsákos roadtrip 2000-ből
Show More Posts

Ha tetszik amit látsz és olvasol, csatlakozz a Mira!Donna Facebook oldalhoz: itt. Egyben kattintsd is le a Tetszik gomb legördülő menüjében a “See First” és az “Értesítéseket kérek” beállítást, mert csak így jutnak el hozzád a friss bejegyzések.

[Matheran hill station – 2000. febr. 14-15.]

A 2000. évi dátum nem tévedés. Az egyébként jó szívvel ajánlott Maharaja indiai étterem megnyitója okán 2016-ban előkerült ez az elveszettnek hitt hátizsákos indiai úti beszámoló. Legalábbis egy része, még bohókás 26 éves koromból! Ekkor kattant be igazán a nagybetűs világjárás. A Mira!Donna blogot ugyan csak 2016-ban kezdtem, de régen itt-ott azért írogattam. (internetto, Magyar Narancs, rövid életű útiblogok ingyenes tárhelyeken). A képek is a 2000-ben lehetséges digitális fotótechnológiát mutatják, anno floppy lemezre! fotózott az akkor menőnek számító digitális kameránk. De így is jó visszaolvasni, hátha másnak is érdekes.

Matheran azt jelenti, hogy dzsungel tetejű,

ezen kívül a Bombay-hoz legközelebb eső hill station vagyis hegyi üdülőfalu. És tényleg. Mármint tényleg dzsungelban van a hegy tetején. Bár nem tartozik a kihagyhatatlan úticélok közé az bizton állítható, hogy pár Bombay-ban eltöltött nap után kész mennyországban találja magát a város koszától és zajától megfáradt utazó. A főszezonban is csak 5500 lelket számláló falu ideális napi túrára vagy egy estés pihenőre.

Mint a legtöbb hill station-t, ezt is egy angol fedezte fel magának a trópusi meleg elől menekülve. Pedig a hegyecske addig is ott volt, sőt kitüremkedett az őt körülvevő unalmas, kopár síkságból. Hugh Malet úr 1850-ben elsőként tette lábát a 800 méteres magasságba a Shivaji`s Ladder-nek azaz Shivaji létrájának nevezett ösvényen. Szerencsére ez a környezetbarát szokás azóta is megmaradt. Matheran arról nevezetes ugyanis, hogy autó vagy egyéb más motoros tákolmány nem koptatja poros útjait, erdei tisztásait, kilátóit. Az azóta épített kacskaringós út 2,5 km-rel a hegytető előtt végződik, onnét lábbusz esetleg ló, ha épp legel arra egy. A hegy lábától a tetejéig szállító és Matheran meglátogatásáért leginkább okolható egyetlen közlekedési eszköz az úgynevezett toy train, azaz játékvonat, nálunk kis/gyermekvasút. Mint az a Trains at a glance kis színes képekkel illusztrált toy train fejezetéből kiderült, ilyen keskeny nyomtávos kisvonatból négy is felpöfög india kedvenc hegyi üdülőhelyeire. A legszebb látványt elénk varázsoló játékvonat délen a 2600 méteres Nilgiri Mountains-be, a leghíresebb, és az egyetlen igazi gőzös a teája mellett Kőrösi Csomáról is nevezetes Darjeeling-be, a legluxusabb a volt gyarmati nyári fővárosba Shimla-ba tart. A matheran-i vonatka a legkényelmetlenebb jelzőt érdemelte ki nálam, mindenesetre útitársam, Blumi egyik missziója lett a lehető legtöbb játékvonat abszolválása az út során. Ez szám szerint az Észak-Indiában található három. Nincs mese, a bennünk élő gyerek követeli a magáét, pláne ha vakáció van. Blumit a darjeeling-i gőzmozdonyos izgatta a legjobban, főleg miután egy újságcikkből megtudta, hogy nemsokára motoros új generáció váltja fel az öreg kormoló mozdonyokat. Hogy a későbbi vadregényes eseményeket kicsit előre vetítsem, elárulom, hogy rajtunk kívül álló okok miatt nem sikerült a teaültetvények között zakatolva szutykosra kormolódnunk.

Maga a Matheran-ra utazás a felfedező izgalmak felét kiteszi. Ajánlatos Bombay-ból egy korai helyi vonattal vagy a 8.45-ös Koyna Expresszel elindulni, akkor két óra zötykölődés után pont elérjük a Neral Junction-ből 11-kor induló játékvonatot. Meglepő, de a vonatok valamelyest pontosan járnak, úgyhogy elég nagy eséllyel el lehet kapni a csatlakozásokat. A Neral Junction felé száguldva csodálhattuk meg először a töltés mellett reggeli dolgukat végző indiánokat, (a szemérmesebbek elfordulnak azért), a nyüzsgő külvárosi állomásokat és csodálkoztunk azon, hogy vajon hogy lesz ebből a sivár platóból egyszer csak hegy. De lett, és mi minden fakszni nélkül kaptunk jegyet a tövében pihegő kisvonatra. Mitagadás első látásra róla sem képzeltem, hogy valóban fel tud menni a hegyre, szó szerint játékvonatnak nézett ki. A miniatűr vagonok szinte csak hosszú üveges ajtókból álltak, kék és sárga színekben pompáztak. Az első és a másod osztály között érthehetlen ár- (30Rs vs 170Rs) és kényelemkülönbség (furnér pad/műbőr pad) volt, de akkor még nem gondoltunk rá, hogy hosszú órákat kell ülepenként 35 cm széles helyen átvészelnünk hangosan ordítozó és köpködő suhancok és aggastyánok társaságában.Az egy emberre méretezett hely a normál buszokon és vonatokon sem sokkal több általában, úgyhogy nagy darabok és hosszú lábúak hendikeppel indulnak. Ahol nincs karfa ott megoldás lehet két jegy megvásárlása.

A rágásra és köpködésre külön ki kell térnem az ugyanis népszokás Indiában. Imádnak rágni. Olyannyira, hogy megfigyelhető, hogy sok embernek az állandó rágástól megerősödött az állkapcsa. Férfiak, nők, gyerekek, rágják amit lehet, magokat, a legtöbbször dohányt vagy az ominózus pan masala-t, ami valami egész furcsa és valószínűleg erős por. Fogadkoztunk, hogy az út végéig egyszer kipróbáljuk, vagy hozunk belőle haza, de végül nem vitt rá a lélek és itthon sem akartunk drogdealerség gyanújával pár órát ücsörögni a határon. A pan általában piros színű, legalábbis mikor kiköpik, s a fogazaton is maradandó nyomokat hagy: fogkő helyett piroskő van mindenki arcában. Kis zacskófüzérekben lóg, mindenhol lehet kapni, még ott is ahol egyébként még Coca Colát sem, pedig olyan hely kevés van a világon. Mindenhol nyomatják, de a reklámokból persze kihagyják a köpködős valóságot és mindenhol ki van írva ugyan, hogy No spitting! de eltéveszthetelenek a buszok oldalát színesítő és a földön terpeszkedő piros köpetek. Bombay környékén és Goa-n a végtermék nem annyira feltűnő mivel a föld is egészen salakszerű, vöröses színű, csak a köpő emberek látványát kell megszokni. Valószínűleg a felnőtté válás egyik feltétele lehet a szép íves, nagy köpésre való képesség.

A fapados körülményeket és a zajos útitársakat azért enyhítette a látvány. Okosan a vonat panorámás oldalára ültünk. Lent még nem volt annyira érdekes, csak a szokásos kopárság, disznók, viskók de minél magasabban jártunk annál nagyobbak lettek a dombok és a szakadékok és egyre zöldebb a táj, erős kontrasztban a lenti sivatagszerű síksággal. Velünk kanyargott egy darabig a fentről még drámaibb szerpentinút, a nyugdíjba küldött sínek meg a felszíni vízvezeték is, amit egy hegyi paraszt egy helyen szökőkúttá alakított, hogy így öntözze növénykéit. A 21 km-es utat a vonat több mint két óra alatt tette meg, de szerencsére közben megállt néhányszor pihenni. A megállókban a rágcsálnivaló, kávé, tea és egyéb apró ehetőségeket áruló mozgóárusoknak szinte meg sem kellett szólalni. Az utazó nagyközönség azonnal ellepte őket és csak akkor tódult vissza a vonatra mikor annak már csak a fele tartózkodott az állomáson. A mozgóárusok a rendes vonatokon is mindig jönnek, de ott hangosan járkálva kántálnak mindenfélét, mi általában a következőket szoktuk megérteni: csáj-csáj, vagy csai-csai, ez a tea; kofí-kofí, ez a kávé; vedzskotlet-vedzskotlet, ez a vega kotlet. A kisvonaton extra szolgáltatás volt a jégkrém. Ehhez nem is kellett megállnia a vonatnak, ugyanis az oldalán lévő pici talpakon a fagyis szépen jött-ment, és a kis vödröcskéjéből előrángatott félig olvadt jégkrémmel minden fogyasztói igényt kielégített. A teljes sebességgel döcögő vonat elég lassú volt ahhoz is, hogy a közbeeső sínmunkások és a félhegyen lakó remeték zsákjaikat és más pereputtyukat dobálva fel és leszálljanak, mit sem törődve az alattuk tátongó mélységgel. Na de hát a vonatra ugrálás is össznépi szokás, miért pont ott ne űznék? Néha félő volt, hogy felborulunk mert a menő mackóba öltözött fiatalok útközben állandóan a kocsik egyik felén lógtak vagy hajoltak ki ügyet sem vetve a kisvonat kényes egyensúlyára. Lefele menet egyszer meg is állt a vonat, hogy a mozdonyvezető rendre intse a mások testi épségét veszélyeztető fiatalokat. Más izgalom a kisvonatozásban nem volt ha nem számoljuk a valójában inkább boltívnek nevezhető “csók alagutat”.

Az állomáson legomboltak rólunk fejenként 10 ruppó turistaadót, vagy belépő díjat, mikor hogy nevezik. Ezt a nehezen megközelíthető helyeken szeretik beszedni a külföldiektől. Az utcán bazársor, gyalogriksák, lovak, viszonylag kevés ember, de az viszont mind szállodaüzér volt. Elég könnyen leküzdöttük őket, és az útikönyv szerint is az egyik legkedvesebb szállóban a Lord`s Central-ban kötöttünk ki. A hely nagyon megtetszett, szép kertje volt, a Goán megszokott papírlámpák, udvari mega sakktábla, dobókocka, ülőkék. Így aztán a szezonon kívül is sikerült 1100Rs/koponya árat fizettetnie velünk a rendkívül joviális, szinte európainak tetsző, spánieles, Rajesh nevű menedzsernek. Rajesh-ből nagyon sok van Indiában, szerintem minden harmadik pasit így hívnak, de spánielt vagy egyéb fajkutyát se előtte se utána nem láttunk többet. Egészen megdöbbentő látvány volt a sok kóborkutya után. Rajesh elmagyarázta, hogy szerencsénk van, hogy most jöttünk az offseason-ben mert Matheran a Bombay és környék-i elit kedvelt üdülőhelye, esélyünk sem lett volna szállást találni karácsonykor vagy más nagy ünnepen. Matheran-on az a szokás, hogy csak full board-dal azaz háromszori étkezéssel plusz délutáni teázással lehet megszállni. Így kénytelenek voltunk belátni, hogy már nem is kerül nekünk olyan sokba és megpróbáltuk beleélni magunkat az ötórai tea intézményének maradványaiba. Saját, nyugodtan sürgölődő pincérrel, kis kekszet nyammogva a tea mellé, egyedül egy hatalmas völgyre és úszómedencére néző tágas ebédlőben egész jól sikerült. Az indiai viszonyokhoz képest a szobánk is inkább lakosztály volt kis panorámás verandával, rózsaszín fürdőszobával, tévével és elektromos szúnyogriasztóval. Mivel a száraz évszak közepén jártunk szúnyogok nem nagyon garázdálkodtak, viszont annál több majom randalírozott a ház pléhből készült tetején egy kisebb iparizene-szerű koncertet összehozva.

Matheran-on más látnivaló nincs csak az erdő meg a hegy alatt elterülő sárgásvörös kopár pokol, így aztán mindenki sétál vagy lovagol a különböző kilátópontokat összekötő kis hegyi ösvényeken. Különösen naplementekor élénkül meg az élet. Ezekből a kilátópontokból van vagy egy tucat a hegytetőn, úgyhogy van mit csinálni annak, aki az összeset végig akarja járni. Lovat egyszerű bérelni, minden szálló előtt ácsorognak páran. Természetesen itt is alkudni kell, általában nem óradíjban hanem kilátópont darabszámban számolnak. Mi 100 Rs/ló/fő áron néztünk meg öt panorámapontot és a Simpson Tank nevű tavat. Tériszonyosok ne nézzenek le a sokszor nagyon a szakadék szélén poroszkáló ló hátáról, sőt, jobb ha inkább gyalogolnak. Útközben lehet fotón legalábbis kisebb akrobatamutatványnak tűnő mászásokat véghezvinni, állni mögöttünk a semmivel vagy a semmiben, helyi gyerekeknek kólát venni, ásító macskát, sziklát, a lenti világot fényképezni és a kilátópontokon enni, inni. A Monkey Point valóban tele van majommal, annak is a különösen követelőző és mohó fajtájával. Az ottani árus megcsodálta a digitális kameránkat és cserébe külön megtanított, hogyan kell a majmoknak odaadni a kekszet, hogy ne csak a boss majom tudja hörcsögmódra a pofazacskójába gyűjteni.

Bár még egyetlen moziban sem voltunk este már behűtött sörökkel előre készültünk a Manikchand Filmfare tévéközvetítésére. Ez az indiai filmgyártás legnagyobb partija, a bollywood-i Oscar, sztárokkal, életműdíjakkal, szobrocskákkal, estélyi szárikkal. Csak simán Filmfare-nek hívják, mint később a reklámokból kiderült a Manikchand nem az Oscar megfelelője hanem a népeledelnek számító pan-t is gyártó szponzor. Hogy miért vártuk annyira? Már a budapesti vízumügyintézésnél láttam a titkárnő szobájának falán egy Lánchíd háttérrel ölelkező, indiai párt ábrázoló plakátot, de akkor még nem gondoltam, hogy az indiai filmgyártás betette lábát Magyarországra. Aztán Bombay felé félúton, félálomban fennakadt a szemünk azon, hogy a Lánchíd előtt emberek száriban táncoltak és énekeltek. A Hum Dil De Chuke Sanam [HDDCS – Indiában imádják a rövidítéseket, így ezt a filmet nemes egyszerűséggel csak HDDCS-ként emlegették, mindenki vágta miről van szó] című filmet láttuk éppen, mely lefordítva annyit tesz, hogy Neked adtam a szívemet. Általában minden filmnek ilyesmi címe van, a Dil azaz a szív szinte mindegyikben szerepel.

Ennek a filmnek felét Budapesten és Magyarország egyéb részein forgatták. Volt minden: Dunapart, Gellért helikopterről, Operaház, vidéki kopjafák, sokszoknyás nénikék, cigányzenére mulatás meg ami még kell egy sematikus Magyarországképhez. A filmben azonban Magyarország Olaszország volt. A szép hősnő egy olasz zenészbe szeretett bele de egy indiaihoz adták hozzá, aki annyira megértő volt, hogy elhozta feleségét Olaszországba a szerelme után. Az Operaház színpadán azonban mégiscsak a férjét választotta annak negylelkűsége és más magasztos tulajdonságai miatt, end of story.  A legjobban akkor röhögtünk amikor az ellenőr a buszon magyarul akarta őket megbüntetni de ők annyira egymáshoz bújtak, hogy az végül feladta. Mindez a szokásos musicelszerű gejl három órában, Indiában vezette a sikerlistákat. Férfi főszereplője az uralkodó triumvirátus Khan-okból Salman “Body” Khan volt, aki előszeretettel fotóztatja magát meztelen felsőtesttel. A női főszereplő az e film következtében az egyik legnépszerűbb színésznővé vált Aishwarya Rai, akit már csak Ash-nek becézett a média. Ash csakúgy mint riválisai valaha volt szépségkirálynőből lett filmszínésznő. Ez alapkövetelmény, Indiában szinte nincs is olyan színésznő aki ne lett volna világszépe de legalábbis modell vagy egy színész gyereke. Minden film- és pletykaújság a ki kivel mellett azzal van tele, hogy melyik színésznő és színész hogyan és miért utálja a másikat. A HDDCS-t a Filmfare után abszolut győztesként ünnepelték, besöpörte a legjobb rendezésért és a legjobb színésznőségért járó díjat és még sok mást is.

A Newsweek-szerű India Today kis publicisztikája szerint nagyon ciki, hogy Budapestet Rómának állították be a filmben. A sok gazdag indiai turista mind elözönli majd Rómát és sehol sem fogja találni a Lánchidat. Persze, erre is van logikus magyarázat. Az indiánoknak általában a legcsekélyebb fogalmuk sincs arról, hogy mi fán terem Magyarország. Olaszországot azonban ismerik a meggyilkolt miniszterelnök, Radjiv Gandhi olasz származású felesége, a ma is Indiában élő és aktívan politizáló Sonja Gandhi miatt. Magyarországon viszont olcsó forgatni. Szerencsére – mint a cikk szerzője írta – Göncz Árpád még azelőtt elhagyta a magyar-indiai kapcsolatokat erősítő ünnepi vetítést mielőtt a filmben Magyarországból olasz vált volna.

Folyt. köv.: Mount Abu