Kelabit Highlands és Lambir Hills – Séták a rengetegben

By MiraDonna
Ez a bejegyzés egy sorozat része, aminek a címe: Dzsungelláz
Show More Posts

Ha tetszik amit látsz és olvasol, csatlakozz a Mira!Donna Facebook oldalhoz: itt. Egyben kattintsd is le a Tetszik gomb legördülő menüjében a “See First” és az “Értesítéseket kérek” beállítást, mert csak így jutnak el hozzád a friss bejegyzések.

Kultúrantropológiai megfigyelések Borneó belsejéből, kelabit földről

2017. február 11-15.

Trekking a Kelabit Felföld vad esőerdőjében, majd lenti séta a Lambir Hills szelidített rengetegében

Pár napos highlander kalandunk a Kelabit Felföldön a Borneón töltött 19 nap legkülönlegesebb kultúr-, gasztro- és túraélménye is volt. A sűrű, de áthatolhatatlannak már korántsem nevezhető esőerdőkben tett dzsungeltúra mellett a csak mintegy 3ezer főt számláló bennszülött kelabit nép rohamosan modernizálódó életébe is bepillanthattunk. Errefelé inkább csak a madár jár, magyarok nem nagyon.

Mottónk: Hosszú, mint egy borneói longhouse. Magas mint a dipterocarp fákkal teli borneói esőerdő.

Mini repcsivel a dzsungel és olajpálma ültetvények felett

Már a Borneó belsejébe jutás is felemelő élmény. Csak a maláj légitársaság helyi leánya a MasWings repül ide, egy 19 fős kis Twin Otter gép a köldökzsinór a partmenti Miri városa és Bario falu, a Kelabit Felföld szíve között. A kis légcsavaros gép nem repül túl magasan, így végig legeltethettük a szemünket a végtelennek tetsző borneói dzsungelen. Hogy azért ne legyen annyira idilli a kép, az erdőkből egyre nagyobb területeket kiharapó olajpálma ültetvényeken is. Alternatívaként 12 órát egy erdei fakitermelő úton lehet zötykölődni. Sok kelabit 1-2 havonta megteszi a pick-up-jával a túrát, hogy feltöltsék a készleteiket, itt ugyanis nincs Tesco, csak néhány ivóüldögélőbe oltott kisbolt. A repüléshez, foglaláshoz, pakoláshoz vannak még gyakorlati finomságok, pl. becsekkolásnál megmérik az utast kézipoggyászostól. Ha valaki kedvet kap a Kelabit Felföldre utazáshoz, a Borneó körutazás praktikus úti infók posztban találja a további gyakorlati részleteket ITT.

VIP fogadtatás ananász traktával

Leszálláskor hatalmas csinnadrattába csöppentünk. Véletlenül együtt utaztunk egy csapat miniszteriális VIPvendéggel, akik egy időseket támogató állami program aprpopóján látogattak Barioba. A környék idősei és jópár fiatal is várta a delegációt. A jellegzetes indás-virágos iban mintás népviseletben és gyöngy fejfedőben, kezükben a híres barioi ananászból szívószállal italt kínálva fogadták a vendégeket. A buszmegálló méretű reptéri váróban még további fél órás fogadási ceremónia volt egy ütőhangszerrel kísért, ’Active Ageing’ feliratú ingekben éneklő kórussal.

Oda megyünk lakni, ahova fuvart kapni

A Lonely Planet listázott ugyan Barioban homestay szállásokat, de mi a sorsra bíztuk magunkat, és ahhoz mentünk lakni, aki kijött értünk a reptérre. Sokat nem kellett várnunk. Itt ez a módi, a repülőtér kis büféje egyfajta kultúr/hír/közösségi ház, alkoholmentes kocsma, köldökzsinór az itteninél sűrűbb élettel. A helyi vendéglátók közül mindig akad valaki, aki az érkező turistákat összeboronálja egy homestay tulajdonossal. Turista pedig úgy tűnik jóval kevesebb jön mint ahány homestay van. Szállodát itt ne keressünk.

Longhouse, a helyi parasztház

A kultúrantropológiai megfigyeléshez a legjobb szállást kaptuk ki, az egyik helyi látványosságban, a Bario Asal Lembaa Longhouse-ban laktunk. Aki nem itt panziózik, azt külön belépődíjért körbevezetik az épületen. A Bario Asalban többen is biztosítanak homestay szállást, nekünk Supang, és Bulan, két nagyon kedves kelbit asszony volt a házigazdánk. A teljes panziós szállás a felnőtteknek napi 90, a gyerekeknek 50 MYR volt. Ezért a teljes ellátáson kívül két hálószobát, és rengeteg élményt kaptunk.
(Weboldaluk nincs, de itt lehet foglalni:
Bulan Radu: bariovalleyhomestay@gmail.com Tel.: 0194674112 )

Ami nálunk a tornácos parasztház, az Borneón a longhouse. A ma már inkább visszaszoruló longhouse-okban a legmeghökkentőbb, hogy mennyire hosszúak. Ez leginkább belülről látható, a fedett verandán végigtekintve szinte ködbe veszett a Bario Asal másik vége. Egy akár futballpályányi hosszú longhouse-ban egész falunyi ember lakik. A longhouse hosszát soha senki sem tudja, csak azt tartják számon, hogy hány család él benne. A Bario Asalban 23. A szoros közelség egyik előnye, hogy a 101 éves néni is császkálhat az utcán, s persze szinte mindenki mindenkinek a rokona. Ugyanakkor egy tűzvész esetén nem olyan előnyös longhouse-ban lakni, márpedig az itt néha előfordul. A Bario völgyét szegélyező festői dombok egyike most is szénfekete volt egy tavalyi, iskolát is elért erdőtűztől.

Egy kelabit longhouse-nak két tornác dukál

A lábakon álló kelabit longhouse-ok különlegessége a többi borneói longhouse-hoz képest, hogy nemcsak az egyik, hanem mindkét oldalukon végigfut egy széles, egy légterű folyosó, tulajdonképpen egy fedett tornác. Az egyiken ünnepségeket, nagyobb közösségi összejöveteleket tartanak, és a fal tele van az ősök, alapító anyák-atyák ámulatba ejtő, igazi kordokumentum fotóival. A ház régebbi állapotáról is nagyon komoly fotószett van, vagy egy órán át néztem az ősök tárlatát. A Bario Asal Lembaa longhouse-t 1963-ban fejezték be, többen is kiemelték, hogy a legelső füves reptér helyén épült. Az új anyagok mellett több korábbi, akár 100 éves longhouse alkotóelemeit is felhasználták az építéséhez. Az ’Asal’ jelentése maláj nyelven ’Eredeti’, ez volt az első longhouse Barioban, ezzel is megkülönböztetik magukat a környékbeli másik 9 hosszúháztól.

Lebilincselő 2oo méter hosszú fotófolyamon

látható a hosszúház falain a modernizálódás, hogyan lesz a fémkarikákkal megnyújtott fülcimpájú, félmeztelen, fúvócsővel vadászó, sőt, fejvadászó törzsi, ‘primitív’ népből evangélikus egyetemi tanár és Twin Otter pilóta. A Bario Asalban minden hivatalos vendég tiszteletét teszi. Mi is meghívást kaptunk házigazdáinktól a reptéren énekléssel és welcome ananászlé italozással fogadott VIP társaság további ceremóniájára. Itt már a longhouse özvegyei is résztvettek, köztük a korelnöknő egy 101 éves néni volt. Itt is inkább a nők élik túl a férfiakat, 8 nagyon idős, 80-101 év közötti özvegyasszony ült mosolyogva iban mintás ünnepi ruhában és gyöngy sipkában a folyosón.

A hosszúház lelkei a családi tűzhelyek

A longhouse másik oldali folyosóján családonként van egy fával fűthető tűzhely, amit legtöbben annak ellenére használnak, hogy a konyhájukban modern gáztűzhely is van. Ez a rész a nappali is, itt sorakoznak a családi kanapék, ebédlőasztalok. A gyerekeink itt egy kis ráhatásra még tanultak is az útra magunkkal hozott iskolai feladványokból. Az egész ház egy nagy labirintus, számtalan, mindig nyitvalevő bejárattal. Minden családnak megvan a saját privát laktere is.

A kelabitoknál is 21. század van

Bár internet még elég ritkásan vagyogat, (nem is bámul mindenki zombiként képernyőket) Barioban napenergia biztosít 24órás áramot. Régebben vízzel, ma már a megbízhatóbb napelelmekkel csiholják az energiát, de a vízi eszközöket is talonban tartják backupnak. Azért a fényár nincs, az esti hazaporoszkáláshoz a zseblámpa jól jött. A minimális fényszennyezésnek köszönhetően gyönyörű volt az épp telihold közeli éjszakai égbolt. A jócskán kiterjedt, egymástól tisztes távolságra levő épületgócokból álló faluban a fő közlekedési eszköz a pickup, esetleg a motor. A földútviszonyokat tekintve teljesen indokoltan. Az utasteret egy platóra rögzített ülődeszkával növelik meg, a pickup hátsón hasítás általános módja a Barion belüli utazásnak.

Mindenki mosolyogva köszön, bárkit le lehet inteni, ha van helye elvisz. Aki rászánja magát egy kelabit kalandra készüljön fel, hogy a fürdés is hidegvizes. Szerencsére elég meleg van hozzá, hogy ez ne okozzon gondot még a gyerekeknek sem.

A rizsföldek között kanyargó többnyire földutas utcákon

igazi tanyasi csirkeállomány, közte temérdek kakas legel. Barioban nem igazán lehet kakasszóra kelni, állandósult a kukorékolás. Este csak úgy zeng a falu, mert ehhez jönnek a kabócák, melyekből ahány faj, annyiféle harsogás. Ahogy Borneo többségén, itt is keresztények, evangélikosok az emberek. A longhouse-ig hallatszó vasárnapi istentisztelet úgy 3 órás volt, hiszen el kell ütni valamivel az időt. A templomban nincs orgona, van viszont dob, gitár, és vidám ének!

Hosszított fülcimpák

Egyik házigazdánk a ma már egyre ritkábban látható, karikákkal megnyújtott fülcimpájú kedves idős hölgy, Supang volt. A több évszázados borneói hagyomány kihalófélben van, gyakran előfordul, hogy az archaikusnak számító hosszú fülcimpákat inkább levágják. Supang viszont nagyon büszke volt rá, hogy a hosszú fülcimpája miatt egyszer Olaszországba is meghívták egy maláj kulturális rendezvényre. A fantasztikus dzsungel gyümölcsei házikoszttal rólunk tyúkanyóként gondoskodó szomszéd, Bulan már anyanyelvként beszéli az angolt, ahogy a faluban sokan, de Supanggal is tudtunk társalogni. Ők is külön értékelték, és hálálkodtak érte, hogy elhoztuk ide a gyerekeinket.

Bario rizs és ananász

A Kelabit Highlands híres az itt termelt rizsről (márkaneve Bario rizs), sóról, és nagyon finom ananászról. A welcome falat is egy cuppanósan leves, üde ananász volt. A kelabitok főként azt eszik amit megtermelnek, ami a dzsungelben nő, és amit levadásznak. A kisboltokban minimál kínálat van. Szuvenírnek ugyan kicsit nehéz a Bario rizs, de mivel a férjem innen már hazaindult, megdobtuk magunkat 3 kg-val, mivel tényleg nagyon különleges, aprószemű, aromatikus.

Esőerdők gyümölcsei

A kelabit ‘jungle food’ a leghedonistább ínyenceknek is tud újat mutatni. Érkezésünk előtt épp egy vaddisznót ejtettek el, így a házikoszt vaddisznópöri, sült ananász, fokhagymán fonnyasztott dzsungelpáfrány, és párolt bario rizs volt. A végén életünk eddigi legfinomabb passion fruit adagját is betoltuk. Csoda volt. Mivel sok alkotóelem nem bírja ki még a Kuala Lumpurig szállítást sem, az esőerdők gyümölcseiért bizony el kell zarándokolni idáig. Új kedvencünk lett a csak a dzsungelben ehető gyönyörű és finom gyömbérvirág is és a kunkori páfrányokkal is alaposan összeízlelődtünk.

Csodabogarak és falubuli

Rajtunk kívül még egy bizarr bogárfanatikus lengyel-angol fiúcsapat volt vendég a longhouse-ban. A normál halandókkal ellentétben éjszaka indultak túrára, mert akkor állítólag több bogár van. Egyik este kissé megijedve, nagyon korán visszajöttek. Elmondásuk szerint egy nem túl barátságos bennszülött törzzsel találkoztak, akik fenyegetően néztek rájuk, nem beszéltek hozzájuk, és a kezükben köpőcső, kés volt, így jobbnak látták visszafordulni. Házigazdáink csak nevettek, szerintük valószínű az erdei nomád penan törzshöz tartozó csoporttal találkoztak. Ők valóban nem nagyon kvaterkázós fajta, és angolul sem tudnak, de nem bántanak senkit.

Este még a falu néhány pici boltocskából, noodlesoup büféjéből, valamint egy nyitott iban motívumokkal faragott Kalabit múzeumházból álló központjába is bestoppoltunk, ahol esti falubuli zajlott a VIP-ek részvételével.

Mászás a Prayer Mountain-re

A kultúrantropológiai megfigyelések és falutúra mellett Bario környékén mi mást lehetne még csinálni mint dzsungel túrázni. Bár az útikönyv szerint hamar akaszthatunk magunknak egy guide-ot a helyiek közül, azért nem volt olyan egyszerű találni. Végül első nap házigazdánk egyetemista, épp szüneten otthonlevő fia vitt fel minket a falu melletti Prayer Mountain-re. A 1,5 órás túrát ugyan magunk is meg tudtuk volna tenni, de így legalább keresett 120 ringgitet a srác is, ennyi itt egy guide napidíja. A jó meredek, néhol köteles kapaszkodókkal segített mászás után a tetőn egy hatalmas, éjjel napelem energiával kivilágított kereszt fogadott, a kilátás természetesen pazar volt a környező falura, ananászmezőkre, rizsföldekre és erdőkre. Útközben fincsi árokparti guavát is szüreteltünk, és egy óriási pók is el akart minket ejteni, de a végén mi győztünk és lencsevégre kaptuk. A csodabogaras srácok ismerték is a fajtátját, és erősen irigykedtek a fotókat látván.

Ananászmezők

A túra után jött egy kis foci-és kutyasimogatás szünet az ifjabb generációnak. Sok kóbornak tűnő kutya van szanaszét az utcán, mezőn, de barátságosak. Mint kiderült, a legtöbb egyáltalán nem kóbor, sőt, vadászkutya. Az rejtély maradt, hogy a szanaszét kapirgáló csirkékkel hogy egyeztetik a dolgot. Megnéztünk egy ökofarmot is, ahol a tulaj halat tenyésztett és ananászt termesztett. A szakszerű ananász trancsírozást is megmutatta. Most már nem volt újdonság, de mikor életemben először Indiában láttam növekedő ananászt, teljesen meglepett, hogy nem fán, hanem bokron nő.

Dzsungel guide keresés

Házigazdáinkhoz hasonlóan minden falubeli nagyon örült nekünk, inetegettek, mosolyogtak, ha gyalogoltunk a kietlen utakon felvettek a pickup platóra. Mikor egy darabig úgy tűnt nem lesz senki, aki rendes dzsungeltúrára kalauzol minket elvitettük magunkat a falu másik végén (6 km) levő híres vendégházába, a Labang-ba, hátha ott tudnak nekünk guide-ot ajánlani. Végül nem tőlük lett guide, de nem bántuk meg a hazafelé gyalog megtett falutúrát, mert a Prayer Mountain-en kívül a Labang hatalmas teraszáról van a legszebb panoráma Bario völgyére. Az idős házigazda házaspár itt is kitörő örömmel fogadott minket mikor beóvakodtunk, hogy csak úgy körülnéznénk náluk is, hiszen épp az unokaöccsük fuvarozott oda minket.

Trakta a friss ananásztól a pálinkáig

Nemcsakhogy megmutattak mindent, de leültettek, és egyszercsak azt vettük észre, hogy elkezdődött a trakta. Egymás után hozták az étkeket, először egy kis ananász – ez ugye alap -, aztán mikor egy Bariót dicsérő társalgási fordulatban megemlítettük milyen finom guavát ettünk a Prayer Mountainre menet, rögtön jött egy tál guava, csak hogy tudjunk ugye viszonyítani. Aztán többféle sült banán következett, és végül törvényszerűen előkerült a sublótból a féltett, ibna indás motívumos üvegben tartott ananászpálinka. Mi más? Mielőtt a sült csirkét is hozták menekülőre fogtuk, hivatkozva a Bario Asalban a helyi gyerekekkel játszani maradt utódainkra. Hát így van ez, az emberek mindenhol a világon egyformák.

Bario történelmi anekdoták

Az ücsörgés alatt egy komplett Bario oral history előadást tartottak nekünk, és közben maguk is rácsodálkoztak mennyire gyorsan változik itt is minden. Hiszen már napelemek és nagy pickupok vannak! Emlékeztek rá, hogy az első autókat repülővel hozták Barioba, mert akkor még nem volt erdei fakitermelő út sem ide. Elmesélték ki mindenki a rokonuk a Bario Asalban, megtudakolták hány vendég van. Hogy a reptér mennyire köldökzsinór szerepet játszik itt az abból is látszik, hogy ők is kiemelték, hogy a Bario Asal az első füves reptérre épült. A második, nagyobb reptér évtizedekig szolgált, de mivel az is füves volt, Barioba jönni nagy lutri volt. Gyakran megesett, hogy hetekig nem tudtak  leszállni a sár, vagy a köd miatt. Csak néhány éve van aszfaltos, mindenévszakos reptér, azóta nem ragad itt senki hosszú ideig, csak akit megfog a hely szelleme.

Mesél az esőerdő

Olyan történelmi eseményekről is hallottunk, hogy a kelabitok a 2. Világháborúban a japán megszállás alatt 1945-ben Barioba ejtőernyőzött szövetséges katonákkal együtt vívtak gerillaharcot a japánok ellen. A térség annyira elzárt volt akkoriban, hogy mikor a Hiroshimára és Nagasakira dobott atombomba után a japánok kapituláltak, a kelabit dzsungelben levő japán katonák sokáig nem tudták, aztán meg nem hitték el, hogy a magukat legyőzhetetlennek gondoló japánok megadták magukat.

Végül a szivárványos naplementében ananászpálinkázva eljutottunk oda, hogy mi- és mennyiféle turista jön Barioba. Mi magyarok sem voltunk ismeretlen nép nekik, habár, gyanítom az első 50 erre vetődő hazánkfia közé tartozunk. Ők is óva intettek minket, hogy egyedül induljunk a dzsungelbe. Sztoriztak az eltévedtek csodás megmeneküléseiről, melyekben egy dolog volt közös, hogy szerintük a dzsungel szelleme lehet a ludas!

Trekking elsődleges, dipterocarp esőerdőben

Harmadik napra végre sikerült egy dzsungeledzett guide-ot találni, aki be tudott vinni bennünket deep jungle, elsődleges esőerdős (primary rainforest), dipterocarp fákkal tele területre is. Az elsődleges esőerdők az eredeti formájukban élő, emberi tevékenység által viszonylag érintetlen, nem letarolt erdők. Jellemzőjük a szinte plafonszerű sűrű lombkorona, alatta néhány alacsonyabbra növő növénnyel. A földön jellemzően nincs erős vegetáció mert a fény odáig alig tud áthatolni. Ilyenből Borneón is egyre kevesebb van, az egyre beljjebb kúszó erdei fakitermelő utak menthetetlenül hozzáférhetővé és sebezhetővé teszik az eredeti esőerdőket.  A dipterocarp trópusi fák a borneói esőerdő lombkoronáját alkotó, jellegzetesen magasra és óriásra megnövő kemény fatípusai, prémium  fa alapanyagok. Mintegy 500 dipterocarp fafajta ismert, Borneó Sarawak tartományának faállományából 75% dipterocarp, Sabah-ban pedig 90% az arányuk.

A hegyi/dzsungelguide-ok közös ismérve az egész világon, hogy flipflopban közlekednek, ezzel a mi vezetőnk esetében sem volt hiba. A szomszéd Pa’ Lungan faluba túráztunk át. Ide már a frissen vágott erdei fakitermelő földúton is át lehet gyalogolni, de abban azért annyira sok érdekes nincs. Arra is fogadni mernék, hogy 10 éven belül bármilyen szomorú/vidám is, aszfaltozott út vezet majd Miriből Barioba és a kelabit falvak között.

A kancsókák paradicsoma

Emberünk az út felén a régi, földút előtti, az alulhasználat miatt már a dzsungel által visszakövetelt gyalogösvényen vitt minket gyönyörű elsődleges esőerdőben. A szúnyogok elviseléséért a nagy, harsogó zöldség, cuppogós mocsár, magukat kellető, mászásra ingerlő fák, gigantikus méretű kancsókák és a híres sago pálmák, öklömnyi hernyók, színpompás madarak, egyszóval a centrifugális erővel beszippantó dzsungel látványa volt a jutalom.

Új ízbomba, a gyömbérvirág

Pa’ Lungan egy Barionál is kisebb tüneményes kelabit falu. Még a faházak előtt peckesen álló pickupok sem nagyon rondítják az érintetlen bukolikát, csak bivalyok és pár motor jött szembe. Itt is egy homestayben aludtunk. A guide a ritkás térerő miatt nem tudta értesíteni a házigazdákat érkezésünkről, így a kelabit háziasszony nem készült előre vacsival, de nem esett kétségbe. Míg mi elbattyogtunk megnézni a falu szélén levő Batu Ritung nevű, nagy kőoltár-szerű megalitot ő felpattant a mocira, kiment az esőerdőbe, és fél óra múlva visszajött egy kosár dzsungel gyümyölcsével. Újdonság volt a gyömbérvirág, aminek már a pazar látványán is elidőztünk, kicsattanó virágízét meg azóta is emlegetjük. A kapirgáló tanyasi csirke mellett itt is kötelező elem volt a bario rizs, a fonnyasztott páfrány és volt még bambuszrügy is. Reggelire bizarr neonzöld színben játszó mézes palacsintát kaptunk.

Pickup taxi

Másnap nem akartunk ugyanazon a félig fakitermelő úton visszamenni, meg a délutáni repcsit is biztosan el akartuk érni, így inkább hívtunk egy pickup taxit és borsos 250 MYR áron visszavitettük magunkat Barioba. A Bario Asalban már egy másik, ezúttal rendőrségi VIPcsapat vendégeskedett. Supang felvette a tiszteletünkre iban mintás ünnepi ruháját, gyöngy nyakláncát, fejfedőjét, és modellt állt egy fotózásra. Még nekem is kerített egy sityakot a közös képhez. Utolsó falutúránkon még felfedeztünk egy repülőroncsot is az egyik rizsföld mellett, ami landolás közben csúszott ki még a 60-as években.

Miriben a reptérről foglaltam aznapra szállást a lehető legközpontibb Mega Hotelben. Tényleg mega volt, de elfogadható 180 MYR-es akciós booking.com-os last minute áron. Mi tagadás, jó volt meleg vízzel lemosni a dzsungel porát, és napozni, tollászkodni egy medence mellett. Miriben semmi érdekes nincs, hacsaknem a Mega hotel melletti ír kocsmát meg a seafood éttermet, és a nagyon finom utcán árult satay-t nem számítjuk.

Lambir Hills Nemzeti Park

A fél nap ejtőzés után a Miriből napi túrával bevehető Lambir Hills Nemzeti Parkba mentünk el. Autót nem tudtunk bérelni – egyszerűen nem volt – , a buszt túl lassúnak és bonyinak tartottuk, Uber megintcsak nem volt, így maradt a várakozós taxi. A Lambir Hills eredetileg nem volt a terveink között, de a bogaras srácok nagyon odavoltak érte, ezért 1 nappal előbb lejöttünk Barioból.

Márcsak ezért is érdemes más utazókkal beszélgetni, csomó jó, nem sokak által járt úticél adódhat így. A Miribe érkezéskor felmerült, hogy rögtön a Lambir Hillsbe menjünk, mert a srácok elmondása szerint kulturált szállás is van ok, 120 MYR/szoba áron. De annyira vonzó volt egy személytelen, ámde medencés hotel szobája, hogy inkább azt választottuk a bizonytalan állapotú dzsungel vityilló helyett. A Lambir Hills fenomenális volt, és a kívülről pöpecnek tűnő bungallókat látva valószínűleg érdemes egy estét ott aludni is. Úgy a kijelölt túraútvonalak közül a hosszabbak is bejárhatók.

Gulliverek és Góliátok

A parkban egy pár kilométeres sétát tettünk. Pontosabban inkább Gullivernek álltunk az eddigi legszebb, leggöcsörtösebb, legvadregényesebb fákat felvonultató esőerdőben. Ez az erdő ugyan nem volt annyira vad, sőt, némely fák telepítettek voltak, de ezzel együtt már-már művészien összeállított fa galériát nézhettünk végig. A góliát lombosok mellett egy jókora monitor gyíkot kaptunk még el. Kíváncsi fajta volt, együtt úsztunk egy vízesés alatt.