Jaipur – A rózsaszín, de inkább barnásvöröses város

By MiraDonna
Ez a bejegyzés egy sorozat része, aminek a címe: Incredible India! - Ifjonti hátizsákos roadtrip 2000-ből
Show More Posts

Ha tetszik amit látsz és olvasol, csatlakozz a Mira!Donna Facebook oldalhoz: itt. Egyben kattintsd is le a Tetszik gomb legördülő menüjében a “See First” és az “Értesítéseket kérek” beállítást, mert csak így jutnak el hozzád a friss bejegyzések.

[Jaipur – 2000. febr. 25-26.]

A 2000. évi dátum nem tévedés. Az egyébként jó szívvel ajánlott Maharaja indiai étterem megnyitója okán 2016-ban előkerült ez az elveszettnek hitt hátizsákos indiai úti beszámoló. Legalábbis egy része, még bohókás 26 éves koromból! Ekkor kattant be igazán a nagybetűs világjárás. A Mira!Donna blogot ugyan csak 2016-ban kezdtem, de régen itt-ott azért írogattam. (internetto, Magyar Narancs, rövid életű útiblogok ingyenes tárhelyeken). A képek is a 2000-ben lehetséges digitális fotótechnológiát mutatják, anno floppy lemezre! fotózott az akkor menőnek számító digitális kameránk. De így is jó visszaolvasni, hátha másnak is érdekes.

Jaipur  Rajasthan fővárosa,

bár az indiai fő városok között egész parányi, csak 1.8 millió lakosa van. Ez már elég ahhoz, hogy az ember huzamosabb időt ne akarjon benne eltölteni. Hamar megállapítottuk, hogy jól tettük, hogy csak másfél napot szavaztunk meg neki. Bármelyik rajasthan-i város kenterbe veri kedvesség, szépség és látnivaló tekintetében.

Jaipurba egy kellemes éjszakai vonatozással értünk a híresneves Chetak Expresszen. Chetak egy csatahős maharadzsaló volt, s Udaipurban legalább annyi dolgot hívnak Chetak-nak mint maharadzsának vagy Lake Palace-nak. Mindenestre ő valószínűleg gyorsabb volt mint az expressz változata, annak ugyanis kerek 20 órába telik míg megteszi a cirka 700 km-es Udaipur-Delhi távolságot. Egy kedves indiai archeológus öregúr volt az útitársunk, aki már járt Magyarországon. Emlékei szerint valamilyen indiai-magyar kulturális kiállításon ügyködött. Épp tinédzser unokáját vitte kis India körútra. Miközben nekünk is sok érdekeset mesélt az unokáját illemre is tanította, ugyanis ő kérdezés nélkül lecsapott az újságjainkra. A bácsi átadta nekünk ablak melletti helyét, hogy jobban lássuk a naplementét és kölcsönkérte az útikönyvünket, hogy megnézze mit írnak az országáról. Egy óra múlva fejcsóválva visszaadta azzal, hogy az ő Indiája olyan nagy és sokféle, hogy sosem tud a végére érni. Mondta, hogy szerencsénk, hogy épp most jövünk erre és nem fél évvel később, mert ugyan pontosan nem tudni mikor de hamarosan el fogják kezdeni a keskeny nyomtávú sínek cseréjét szélesre, s akkor majd neki sanyarú idők következnek mert busszal kell mindenhová járnia. Szinte egész Rajasthan-ban keskeny sínek vannak még, folyamatosan cserélik őket. Mikor kérdeztem meddig tart csak ingatta a fejét, hogy sosem lehet azt tudni, nincsenek gépek, szinte mindent kézzel csinálnak, néha sztrájk van, máskor ciklon vagy földcsuszamlás, de talán 1-2 év alatt meglesz.

A vonat félhat felé ért az állomásra. Teljesen szerencsétlen időpont, még sötét van, álmosság, semmi kedve az embernek riksásokkal hadakozni, hogy valami csótányos helyre elvigyék. Megnéztük a térképet. A Jaipur Inn nagyon közel volt rajta ezért úgy döntöttünk kifogunk a predátor riksásokon, üldögélünk, ébredezünk, csájozunk egy kicsit az állomáson és odasétálunk pirkadatkor. Kicsit zavaró volt, hogy a közeli bódé mellett egy kis csapat férfi meg egy botos rendőr röhögött egy diplomatatáskás álmos/illuminált állapotban levő férfin.  Nagy hanggal, felháborodottan mutogattak feléje. Nem jöttünk rá mi bűne volt szegény ördögnek, de a botos rendőr vegül odament hozzá, megfenyegette a botjával, átkutatta a táskáját és elzavarta.

Pirkadatkor elindultunk, leráztuk a riksásokat de nem úsztuk meg ennyivel mert az út melletti “buszállomások” ragadozói állandóan fel akartak minket tessékelni egy-egy Agrába vagy Delhibe menő buszra. Ráadásul újra bebizonyosodott hogy a LP térképei használhatatlanok, 500 méter helyett 2 km-t kellett gyalogolnunk és valahol teljesen máshol volt a szálló mint a térkép szerint lennie kellett volna. A Jaipur Inn-ben csak pinceszobát tudtak mutatni, erre nem vágytunk. Holtfáradtan, amennyire gyorsan tudtunk átvánszorogtunk a legközelebbi és nagyon szép, tiszta Umaid Bhawan Guest House-ba ahol 800 ruppót nézett ki belőlöünk a recepciósnő egy jó szobáért. Álmosak voltunk, nem alkudtunk, de úgy tűnik mi még nem is fizettünk olyan sokat mert mikor másnap kijelentkeztünk ugyanazt a szobát 1500-ra kóstálta egy svéd házaspárnak. Útközben ismét egy esküvői parti elhagyott díszletei mellett mentünk el. A hely méreteiből ítélve lehetett vagy 1000 fős násznép.

Nagy szunya után nekiláttunk a város felfedezésének. Természetesen Jaipurt is egy maharadzsa alapította. 1727-ben egy kiszáradt tó fenekére képzelte el új városát a hírhedt hős hódító és egyben asztronómus őfelsége. A város falait és téglalap alakú blokkjait az ősi hindu építészeti rendszer, a Shilpa-Shastra szerint fektette le, s lévén hobbiasztronómus a City Palace komplexum mellé épített még egy figyelemreméltó obszervatóriumot is, hinduul Jantar Mantar-t. Az azóta rendesen kiterjedt várost 1876 óta hívják Pink City-nek, vagyis rózsaszín városnak. Az éppen uralkodó maharadzsa festette a falakat az üdvözlet, vendégszeretet színének tartott rózsaszínűre a városba látogató Wales-i herceg tiszteletére. A legenda és újabban a tusistaPR fenntartása végett azóta is festegetik a falakat. Kinek milyenre sikerül, de hát, a híres rózsaszín város szerintünk inkább barna, vagy barnásvörös, a rózsaszínhez az e színről híres párduc vagy a baba popsija jobb etalon.

Az óvárosba nagy, 30 méter széles utcákon lehet eljutni, sőt a benti bazárok között is vannak ilyenek. Ez meglehetősen szokatlan az Indiára és általában Ázsiára is jellemző keskeny sikátoros utcarendszerhez képest. Először nem akartunk hinni a szemünknek, de még egy igazi plaza is volt az egyik nagy úton. Mellette persze ugyanazok a kis koszlott épületek, a legviccesebb egy nagy köcsögbolt volt ahol még az utcára is artisztikusan kiszórtak párezer köcsögöt, csak egy kis ösvényen lehetett betalálni a boltba.

Jaipur-ban láttunk először bicikliriksát, s bár egy darabig idegenkedtünk tőle, hogy egy csontsovány ember hajtsa a biciklit, amin mi tepreszkedünk, egy idő után mégis megpróbáltuk. Vannak a dolognak ugyanis pozitív oldalai is. Először is ha mi nem ülünk fel rá annyival kevesebbet fog az az ember keresni, és a lassú tempó és teljes panoráma miatt sokkal alkalmasabb volt egy bicikliriksa városnézésre mint egy motoros. Jó nagy baksisokat adtunk, de még így is sokkal kevesebbe került egy bicikliriksa mint egy motoros. Ezek az emberek a legalsóbb kasztokból kerülnek ki, nagyon sanyarú a sorsuk de legalább a napi betevőre valót megkeresik és nem az utcán fekve koldulnak. Többnyire semennyire nem tudnak angolul, még a számokat sem, ezért kénytelenek voltunk megtanulni a hindu számokat. Egy nap alatt jól begyakoroltuk, nem lehet olyan nagyon nehéz a hindi nyelv. A forgalom az átlag indiai nagyvárosi, kiegészítve a bicikliriksákkal és a vakló vágtában stílusban galoppozó tevékkel. Rajasthan-ban a teve a fő háziállat, mindenfele legelnek és a városban is sokan használják teherszállításra őket.

Mivel a várostól nem voltunk túlzottan elragadtatva, úgy gondoltuk itt szánunk pár órát az Udaipurban kiötlött útitervünk összes vonatjegyeinek beszerzésére. Útközben belebotlottunk egy komótosan menetelő, nagy vöröscsillagos zászlókat vivő piknikbe. Mióta az angolokkal szembeni passzív ellenállás részeként Gandhi tiltakozásképp elkezdett menetelni azóta az indiaiak mindig mindenért menetelnek. A kommunista párt egyébként nagyon népszerű, rengeteg kommunista jelképet látni országszerte a falakra festve.

Nagy állomás lévén itt is volt szabadságharcos/pressz/turista/V.I.P ablak ahová széles vigyorral beálltunk. Ketten álltak előttünk míg a normál sorokban minimum húszan, harmincan. Előre dörzsöltük a tenyerünket, hogy milyen hamar elintézzük mi ezt, de a jegykiadónak úgy látszik nem voltunk szimpatikusak. Odaadtuk neki a kitöltött 18 darab jegyigénylésünket mire ő kijelentette, hogy egy sorbanálláskor csak egy jegyet lehet venni és ő most rendes lesz és kiad egyszerre kettőt, de utána újra a sor végére kell állnunk. Kicsit idegesek lettünk. Ez egyébként valóban rá van írva az igénylőlapra, nem volt mit tenni. Ügyesen mind a ketten beálltunk a sorba két-két cetlivel, így egy óra alatt összegyűjtöttük a jegyeket. Egyik alkalommal egy idős néni állt előttem, akivel különösen sokáig foglalkozott a jegyárus. Hogy ne unatkozzak beleleskelődtem a néni nagy gonddal összehajtogatott papírjaiba míg ő írástudatlan lévén a tintába mártott ujjával “aláírta” az okmányokat és megkapta a jegyét. Kiderült, hogy a néni leprás és egy leprakezelő központba utazott. Az útiköltség-támogatás miatt kellett a sok papírt intézni a jegy mellé. Miután elment a jegykiadó akkurátusan kezett mosott. Még mindig sokan leprásak Indiában, sokan azt sem tudják, hogy gyógyítható. Az állam finanszírozza a kezelést és rengeteg leprosy is curable “lepra-PR” plakátot és újságcikket láttunk.

Jaipur legfontosabb és legszebb látnivalója az útikönyvcímlapokat joggal meghódító Hawa Mahal. Annyit jelent Szélpalota, s bár az utcáról egy valódi, egész palotának látszik, valójában csak egy kamupalota, arra jó, hogy a szél átfújjon rajta. Ezen, és a szépségén kívül még az volt a funkciója, hogy a palota hölgyeinek nyújtson árnyat és menedéket az utcai élet megfigyeléséhez anélkül, hogy őket magukat valaki megfigyelhette volna. Az öt emeletes  épületnek csupán homlokzati fala meg  rengeteg ablaka van, de ez csak bent derül ki. Érdemes felmászni rá. A kis mini folyosón alig lehet elférni, de ha sikerül bekucorodniaz egyik megfigyelőablakba tényleg jól megleshetjük az utca és a környező dombokon épült erődök magánéletét.

A Naharagh, azaz Tigris Erődbe magunk is ellátogattunk. Bár a riksásunk nem tudott  a hely létezéséről mi nagyon erősködtünk, hogy van ilyen.  Egy idő után rájöttünk, hogy térképet úgyis felesleges mutogatni mert a térképolvasás képessége már nagyon tanult embert jelezne, az meg úgysem riksás. Végül felfele mutogattunk. Ez segített, elindultunk toronyiránt. Persze eltévedtünk. Riksásunk az elterjedt önsegítő módszert alkalmazta: kupaktanácsot tartott helyi erőkkel. Ez általában úgy néz ki, hogy megáll valaki mellett, kérdez valamit tőle. Biztos valami olyasmit, hogy apukám mutassá má egy erődöt mindegy milyet, ezek a szahibok úgyis elhiszik, hogy az amit keresnek. A másik vagy mond valamit vagy a jellegzetes indiai, tántorgó fejbólogatással jelzi, hogy passz, és mutogat összevissza. Ekkor a közelben levő összes ember odasereglik és nagy karlengetésekkel elkezdenek vitatkozni. Végül vagy kisül valami megoldás, vagy néhány sarokkal odébb eljátszódik ugyanaz a jelenet amíg oda nem találunk. A jónéhány km-es zötykölődés után az erőd lábától még gyalogolni is kellett felfele egy kikövezett szerpentinúton, melynek az elejére már egy külvárosi negyed települt. Jöttek is a lurkók, hogy penrupííí, penrupííí. A legszélén már a domboldalban laktak a legszegényebbek, elég királyi kilátás mellett tetvészték egymás fejét. A gyerekeken kívül csak néhány szenttehén kísért fel minket. A tehénlepények között szlalomozva megállapítottuk, hogy a tehenek is szeretik a panorámát, ott fent biztosan finomabb a fű és nagyon ügyesek lesznek tőle. Másképp, hogy a fenébe tudna egy boci az egyik 45 fokban dőlő sziklafal tetejére csinálni?

Maga az erőd egészen vadregényesen elhagyatott volt és természetesen még ez a szívünknek kevéssé kedves city is látványos volt belőle. Egy részén rejtélyes, látszólag funkció nélküli kerítés futott, itt-ott beszakadt pincék, szemétkupacok, vizesárkok, kutak, mindenhova be lehetett menni. Állítólag egy részében lehet aludni, de mi csak az egyik bástyán levő vendéglátó egységet találtuk meg. Sokminden nem volt benne, csak néhány asztal párnázott vasszékekkel, egy szerelmespár meg két ifjú titán. Naplementéig volt még vagy két óránk, de ítéletünk szerint sokkal kellemesebb volt fent mint a büdös, koszos barnásvörös pink city-ben. Szinte hihetelen volt, de felhallatszott egy városszéli esküvői cirkálóbuli, hol távolabbról, hol közelebbről, a nagy víztoronyhoz képest mindig megpróbáltuk lokalizálni. Másik szórakozásunk az egyik udvaron (a kép bal alsó sarkában) ácsorgó teve várható mozgásának megjóslása. Ezzel jól elmulattuk az időt és észre sem vettük, hogy egész kis tömeg kerekedett mellénk. Volt köztük egy tapadós biciklisszerkóban, vékony kerekű versenybringával nyomuló sportember is. Indiai volt és körülbelül olyan látvány, mintha Pesten egy taxis riksát vezetne. Lefele festőmázoló és kőműves asszonyokkal találkoztunk a bejáratnál. Valami járdaszerűt betonoztak, meg az egyik falat (igazi) rózsaszínűre festették. Leballagás közben kapcsolták be a lámpákat, s mint minden világító város fentről, Jaipur is szép volt.

Már rég akartunk moziba menni. A hírek szerint a jaipur-i Raj Mandir mozi épülete már maga megér egy misét úgyhogy vettünk jegyet a Hey Ram című eposzra. Mint ahogy mindent, a filmeket is jó nagy kézzel festett plakátokkal reklámozzák, csak nagyon kevés igazi fotó van. A sorbanállás a jegyekért fél órával előadás előtt kezdődik minden moziban, de napokkal előre is meg lehet venni a jegyet. Általában drágakövekről elnevezett jegyosztályok vannak. Itt a legjobb a Noble Circle volt, de oda már nem volt jegy, nekünk maradt az Emerald vagy a Smaragd. A mozinál is dívik a női sor intézménye, nem is tudom, hogy miért nincs egy csomó jegyüzérnő. A férfiak persze beállítják feleségeiket a jóval rövidebb sorba. Blumihoz is odament néhány lusta nyikhaj, hogy vetessen velem nekik is jegyet. Kicsit megdöbbentek, hogy ő hozzám irányította őket, hogy engem kérdezzenek. A mozi tényleg impozáns jelenség már kívűlről is. Kész műalkotás. Belülről teljesen színház hangulata volt, nagy hall, nagy büfével, tükrökkel, csillárokkal és jó fapados székekkel.

Minden film minimum 3 órás, a felénél egy szünettel. Az indiaiak rendszerint a félidőig folyamatosan jönnek be, így aztán látni nem sokat lehet. Hinditudás híján ez elég bosszantó, bár az olyanokat, hogy don`t be stupid  meg I love you mindig angolul mondják. Ebből már sokat megtudhatunk a cselekményről. Emellett még rengeteg gyereksírást is hallhatunk, mert az indiaiaknak az is mániájuk, hogy a kétéves gyermeküket este 10 órás előadásra hozzák. A Hey Ram egyébiránt – mint az a sajtóból később kiderült – botrányfilm volt. Mi csak az első felvonást bírtuk végignézni az álmosságtól. Valami történelmi dráma volt a muszlim-hindu villongásokról, Kalkutta utcáin patakvérrel, és valószínőleg a főszereplő szívszerelmének megerőszakolásához és a végül elvágott torkából közeliben bugyogó vérhez is tetemes mennyiségű piros festék kellett. Közben bevágták néha a fekete háttér előtt lebegő Gandhit, amint biztosan nagy okosságokat mond.

A második napot a City Palace és a Jantar Mantar felfedezésével és a bazárokban rohangálással töltöttük. A City Palace egy részében még ma is ott lakik a legutolsó maharadzsa fia és családja. Talán ennek köszönhető, hogy a palota egész szépen rendben van tartva és tele van mindenféle maharadzsarelikviákkal. A legérdekesebb a királyi kosztüm- és textilkollekció, melynek a régi is valóban gyönyörű selymeken kívül a legfigyelemreméltóbb darabja az egyik 2 méter magas, 1.2 méter széles és 250 kilót nyomó xxxlarge maharadzsa hatalmas ruhája. Az udvaron láthatók állítólag a világ legnagyobb ezüst urnái. Lévén igazi hindu, az egyik maharadzsa vitt bennük Gangesz-fürdővizet angilai látogatásakor.

A Jantar Mantar a várost építő maharadzsa legfőbb szenvedélye volt. Még négyet építtetett India különböző pontjain. Első pillantásra nem tűnik többnek furcsa és hatalmas szobrok különleges kollekciójánál, de közelebbről szemügyre véve akár azt is mondhatnánk, hogy az alienek építették. Gyermeki örömmel meg lehet ostromolni a hatalmas lépcsőfokokat és lehet próbálkozni a csillagászati félkörökben csúszkálással. Különösen érdekes látvány és farizomerősítés szempontjából is előnyös a monumentális napóra melynek árnyéka akár négy métert is mozog egy óra alatt. A lusták megkereshetik a saját csillagjegyükhöz rendelt építményt és beleképzelhetik magukat a helyébe. A tűző napos órák számát tekintve biztos nem lehet olyan jó, mint az árnyékában meghúzódni.

A bazárokban nem találtunk a kedvenc Gulab Jamun-on (egy elég gejl, rózsavízzel és mézzel ízesített, és mézben úszó golyóbis) kívül semmi érdekeset, de azért annyira elkóboroltunk, hogy majdnem lekéstük a következő színes városba, Jodhpur-ba menő délutáni vonatot. Ráadásul az Umaid Bhawan szemesemálljól recepciósnőjének eltökélt szándéka volt, hogy még egyszer lehúzza rólunk a szoba árát. Azt már akkor kifizettették velünk mikor elfoglaltuk. Kaptunk is nyugtát de ki őrizgeti a rengeteg nyugtát meg cetlit? Reggel mikor kijelentkeztünk kérte, hogy mutassuk meg, mire mi mondtuk, hogy nézze csak meg a számlatömbjében a másodpéldányt. A rafinált banya azzal fogadott minket mire visszajöttünk a palotanézésből a cuccainkért, hogy márpedig ő nagyon sajnálja de nem találja és fizessünk. Szerencsére az útikönyvből napközben előkerült a cetli a kapzsi nő orra alá, mi pedig megtanultuk, hogy nem árt megőrizni a számlának nevezett sajtcetliket. Ezután már csak egy riksást kellett megleckéztetnünk. Ő annak ellenére, hogy kifejezetten kértük, hogy siessen mert vonatra megyünk nekiállt egy másik boldogtalannal veszekedni, hogy melyikük visz el minket. A nagy vita hevében észre sem vették, hogy mi átszálltunk egy harmadik riksába.

Folyt köv.: Jodhpur