Jodhpur – Az égszínkék és milkalila város

By MiraDonna
Ez a bejegyzés egy sorozat része, aminek a címe: Incredible India! - Ifjonti hátizsákos roadtrip 2000-ből
Show More Posts

Ha tetszik amit látsz és olvasol, csatlakozz a Mira!Donna Facebook oldalhoz: itt. Egyben kattintsd is le a Tetszik gomb legördülő menüjében a “See First” és az “Értesítéseket kérek” beállítást, mert csak így jutnak el hozzád a friss bejegyzések.

[Jodhpur – 2000. febr. 27.]

A 2000. évi dátum nem tévedés. Az egyébként jó szívvel ajánlott Maharaja indiai étterem megnyitója okán 2016-ban előkerült ez az elveszettnek hitt hátizsákos indiai úti beszámoló. Legalábbis egy része, még bohókás 26 éves koromból! Ekkor kattant be igazán a nagybetűs világjárás. A Mira!Donna blogot ugyan csak 2016-ban kezdtem, de régen itt-ott azért írogattam. (internetto, Magyar Narancs, rövid életű útiblogok ingyenes tárhelyeken). A képek is a 2000-ben lehetséges digitális fotótechnológiát mutatják, anno floppy lemezre! fotózott az akkor menőnek számító digitális kameránk. De így is jó visszaolvasni, hátha másnak is érdekes.

Jodhpur a rajasthan-i városok és emberek színekben kifejeződő identitásjátékában a kék színt választotta. Ellentétben Jaipur-ral ez a város meglehetősen élvezhető hely. Igaz, hogy 770.000 lakosával sokkal kisebb is, és ez Indiában mindig a kellemesebbet is jelenti. Nem feltétlenül kell a város fölé tornyosuló erődbe vagy egy parkba menekülni, hogy jól érezzük magunkat. Így hát eléggé sajnáltuk, hogy összesen egy napot töltünk itt, de már szigorúan tartanunk kellett magunkat a vonatjainkhoz mert a buszt mint utazási eszközt többé nem akartuk bevállalni.

A város kellemességérzetéhez nagyban hozzájárult véletlenül talált szállásunk is. Vonatunk éjfélkor érkezett be, a LP-ban ajánlott szállások tele voltak, s bár általában nem nagyon jó ötlet egy riksásfiúra bízni magunkat és elfogadni, hogy ő vigyen minket egy szállóba itt valamiért mégis ráhagytuk a dolgot. Váltig állította, hogy olyan szállásunk lesz mint egy maharadzsának, az erőd alatt van és nagyon meg leszünk vele elégedve, csak most nyitott, nincs benne semmilyen útikönyvben. Egy éjszakát bárhol kibírunk, gondoltuk, de tényleg minden úgy volt ahogy mondta. Később megszavaztuk a legjobb indiai szállásunknak. A nevét persze elfelejtettük, az biztos, hogy szinte az erőd tövében van az óváros egy szűk kis sikátorában. Egy haveliszerű ház, a teraszról gyönyörű rálátással a Meherangarh erődre és a környező kék házakra. A havelik Rajasthan-ban a tehetősebb családok nagy házai voltak. Általában többszintesek, és több udvaruk is van. A tulajdonos egy húszas éveiben levő fiú volt, s kezdő, bizonyítani akaró hotelosként nagyon sokat foglalkozott velünk. Bár éjfél után érkeztünk, azonnal hazaszaladt  hozzánk a barátja esküvői partijáról és még sörért is elküldött nekünk. Már sokan tanácsolták neki, hogy alakítsa a szép házat vendégházzá hiszen minden adottsága megvan hozzá, ő meg a közeljövőben nősülni szeretne, ahhoz meg sok pénz kell, mondta. 700 rúpiáért egy teraszra nyíló “lakosztályt” kaptunk, két szobával, benne mindenféle kis giccses dísztárggyal, színesüvegű ablakokkal és vicces rózsaszín-kék falakkal. Az egésznek valahogy mégis jó hangulata volt, mi tényleg úgy éreztük magunkat mint egy maharadzsa.

Jodhpur városát 1459-ben alapította – minő meglepetés – egy maharadzsa, s körülbelül egy évszázaddal később falat is emeltek köré. A város legfőbb látnivalója a Meherangarh erőd. A város kellős közepén de 125 méterrel felette tornyosul, szó szerint, s az egyik legszebb Rajasthan erődrengetegében. Még bent az erődben is több szintet kell megmászni, alulról szédítően magasak a toronnyá alakuló falak. Az erőd lakórészei itt is a szokásos radzsput cirkalmakkal és faragásokkal, mozaikokkal, színorgiás ablakokkal díszítettek. Meglepő módon teljesen nyugati módon működik a jegyeladás, még a befizetett fényképezőgépek és videókamerák is kapnak kis lógó jegyet, ami a fényképezésre való jogosultságot hivatott mutatni. Sehol egy képet rontó szakadt bódé, egy rendes teraszon lehet enni-inni. A pincérek ugyan minden alkalommal más áron adják az üdítőt, lehet, hogy némelyik az itallapon olvasható Diana hercegnő és Jackie Kennedy Onassis erődöt méltató idézeteinek irodalmi élvezetéért számít egy kis felárat.

Szinte minden sarokban turbános, egyenruhás palotaőrök vigyáznak a palota épségére, sokan némi baksisért idegenvezetésre is vállalkoznak. Van is mire vigyázniuk mert az erőd palotáiban és udvarain van a radzsputok egyik leggazdagabb használati tárgy, fegyver, bútor és ruhakollekciója. A nép közé való kielefántogoláshoz használt elefántnyergekből, a howdah-kból egész elképesztő gyűjtemény van, szintúgy miniatűr festményekből és más felséges játékszerekből. Hét kapu vezet az erődbe, általában mindegyiket valamely más radzsput klán vagy egy moghul legyőzésének emlékére készítették. Az erőd déli végén áll rengeteg ágyú meg egy templom, de amiért ide kell jönni az leginkább a panoráma. Az ágyúk közötti hatalmas réseket megpillantva kicsit tériszonyunk lett úgyhogy csak az utazómacinkat mertük a fal szélére küldeni. Innen lehet a legjobban látni Jodhpur kékségét, hol végződik a régi város és honnét kezdődik az új. Eredetileg a kék szín a legmagasabb kasztba tartozó brahmin-ok házát jelezte, de mostanság már mindenkinek megtetszett a kék, illetve néhol a milkalila. Egy kis tengerrel már egészen görögszigetkék lenne, de szerencsére nem az, viszont jó hangulatot ad a városnak és mellette még azt is hiszik, hogy jó moszkítóriasztó.

A bástyafokról is látni a kopár sivatag forró levegőjében délibábként rezgő Umaid Bhawan Palotát és Múzeumot is. Az erődtől megalkudott városi körtúra egyik programpontjaként pár perces riksatúrával odajutottunk. A változatosság kedvéért ez is egy maharadzsapalota, de nem a megszokott mughal-radzsput építészet keverékeként előálló rendszertelenül soktornyos, sokteraszos, csipkézett boltíves mesepalota. Márványból és rózsaszín homokkőből készült hatalmas, masszív, szimmetrikus, szigorú, már-már parlementszerű építmény, teljesen kilóg a radzsput paloták sorából. Egyedül a buddhista lengő imazászlókhoz hasonló hosszú zászlófüzérek vettek el valamit az épület komolyságából, pedig feltehetően nem ez lenne a céljuk.  A magyarázat rá, hogy ez a legutolsó, még a függetlenség előtt épített maharadzsalakhely. A Brit Királyi Építészeti Intézet elnöke tervezte és 1929-től 15 éven át építették. Állítólag egyfajta királyi munkahelyteremtő-programként szolgált a helyi embereknek mert Rajasthan-ban akkortájt súlyos, évekig húzódó szárazság volt. A palota befejezése után nem sokkal, 1947-ben meghalt az építtető maharadzsa, 1948-ban pedig maguk az angolok is távoztak a színről. Az államosítás ellenére a leszármazottak ma is lakják a palota egy részét, a másik fele pedig a jól bevált módszer szerint szállóvá és múzeummá alakult. Az Umaid Bhawan ugyan nem olyan bájos és sármos mint mondjuk az udaipur-i Lake Palace szálló, de grandiózus terei, sima, puritán falai és az elmaradhatatlan maharadzsamúzeum megéri a vizitet. Fotókon még abba is betekintést nyerhtünk milyen dizájnbútorok és cirkalmas porcelánok meg tükrök között tengeti életét a jelenleg regnáló család.

A sok palota után már ideje volt egy kis városi káoszban kevergésnek, így a következő állomás a Clock Tower és a környékén levő nyüzsgő piac volt. Az óratorony az utcai élet központja, rengeteg üldögélő árussal és még több parkoló meg cikázó riksával, emberrel háttérben a vigyázó erődmonstrummal. (Így néz ki a tipikus jodhpur-i forgalom mozgóképben.) A riksáknak minden városban külön dizájnja van. A jodhpur-i riksák azonban mindenen túltesznek. Először is normális méretűek, akár két megtermett európai is kényelmesen elfér bennük csomagokkal. A jobbak cirkuszi parádáeszközre emléleztető színes, kisszíves, csillagos meg egyéb mintás műbőr üléshuzatot kapnak és króm vázaik meg kerékvédőjük is van. Lehet, hogy ezek a menyasszonyi riksák, már csak néhány kis tüll rózsa vagy fátyol hiányozna róluk. A sárhányókon és a hátsó ablakokon többnyire a sofőr kedvenc színésznőjének vagy színészének, vagy mindekttőnek a képe díszeleg, bár ez egész Indiában kötelező. Talán már ezt is a gyárban ráteszik és eleve úgy mennek a riksaszalonba, (bár olyat nem láttunk) hogy megrendelnek egy Shah Rukh Khan vagy Ash (a képen) posztert extraként. Végre világos nappali pihenőjük közben is belebotlottunk a nagy esküvői, fagyispult és ringispíl öszvérébe oltott guruló ordítógépezetekbe. Egy kis csoportban parkoltak a díszes riksák mellett, már messziről lehetett látni a nagy gramofontölcsérségeket. Az Agra Sweet-ben megkóstoltuk a melegen ajánlott jodhpur-i édességeket a mawa ladoo-t és a mawa kachori-t, de nem maradt sok pozitív élmény bennünk csak hogy ragacsos és sok. A gulab jamun verhetetlen.

A városalapító maharadzsa több radzsput államot is birtokolt, melyek akkor összességében Mawar néven futottak. Jodhpur-t az előző fővárosban, a 9 km-re levő Mandore-ban álmodta meg őfelsége. Állítólag a helyieknek is kedvenc kirándulóhelye, így gondoltuk megfigyeljük, hogyan piknikeznek vasárnap a jodhpur-iak. Az ősváros ma egy kiterjedt kertkomplexum, néhány templommal, rengeteg színes növénnyel és az elmaradhatatlan majmokkal. Van még Hősök Fala mely 15 sziklából kifaragott, rikító színekre festett istenséget és helyi hőst ábrázoló megaszobor. Mandore-ban a majmok szimbiózisban élnek a tehenekkel és a kutyákkal is, ja és a koldusok is előszeretettel kéregetnek. Ettől persze állandóan menekülnünk kellett egyik lépcsőről a másik padra, de egy árnyas lugasban végül közelről szemlélhettük, hogy a majmok mennyire finnyásak. Lévén Hanuman, a majomisten képmásai az emberek nyers krumplit és mogyorót hoztak nekik egész szatyorral s azzal beterítették az egész parkot. Volt is szemét rendesen, a majmok meg csak úgy ímmel-ámmal eszegettek és vakaróztak, verekedtek mígnem megjött a takarító tehénbrigád. Szép kövérek voltak ők is, de ez nem csoda mert a parkban szinte alig lehetett megmozdulni.

Mindenhol családok piknikeztek, elterültek a fűben és rágtak, ahogy azt szokás. Egy csapat hangosan bömböltette az autójából a legújabb hindi slágereket, pedig autóút nincs is a parkban. Többnyire fiatalok voltak, a fiúk legszebb nadrágjukban és ingjükben, a lányok pedig tradícionális viseletekben, szép, színes selyemszárikban és salwar kamez-ekben. A férfiak szinte mind ingben és nadrágban járnak. Délebbre az ing marad de nadrág helyett sokan egy magukra aggatott laza szoknyaszerűséget hordanak (lungi vagy dothi), amit a két láb között felhúznak. E két teljesen különböző viselet összekreálásával nyugati szemmel nagyon borzasztóan és egyben mulatságosan néznek ki. Főleg ha még az elengedhetetlen férfiasságszimbólum, a bajusz is társul a látványhoz. Pólót, farmert csak a bollywood-i és hollywood-i divatot követni tudó nagyvárosiak, gazdagok hordanak bár azon sokat gondolkodtunk, hogy ők hova teszik a tudás státusszimbólumának számító tollat. A toll ugyanis elmaradhatatlan tartozéka minden ingzsebnek, egy minimum kell, hogy kikandikáljon onnan. Tollreklámból annyi van mint nálunk mosóporreklámból és állítólag a gyerekek is azért követelnek állandóan pen-t a rupiíí mellett mert az iskolában csak ceruzájuk van.

A Mandore-ba vivő úton rengeteg teve és még több por volt, s mivel következő állomásunkon épp tevetúrára készültünk nagyon érdeklődve szemléltük őket. A port már nem annyira. Szélsebes riksánknak köszönhetően egyet sem sikerült lencsevégre kapnunk. Visszafele nagyon fentük a kamerát, de akkor meg már úgy látszik elmentek aludni, így a kedves olvasónak várnia kell a következő fejezetig ott ugyanis teve fog folyni minden sarokból. És porból sem lesz hiány.

Folyt. köv.: Jaisalmer