Jaisalmer – Arany város, teve hegyek

By MiraDonna
Ez a bejegyzés egy sorozat része, aminek a címe: Incredible India! - Ifjonti hátizsákos roadtrip 2000-ből
Show More Posts

Ha tetszik amit látsz és olvasol, csatlakozz a Mira!Donna Facebook oldalhoz: itt. Egyben kattintsd is le a Tetszik gomb legördülő menüjében a “See First” és az “Értesítéseket kérek” beállítást, mert csak így jutnak el hozzád a friss bejegyzések.

[Jaisalmer – 2000. febr. 28 – márc. 1.]

A 2000. évi dátum nem tévedés. Az egyébként jó szívvel ajánlott Maharaja indiai étterem megnyitója okán 2016-ban előkerült ez az elveszettnek hitt hátizsákos indiai úti beszámoló. Legalábbis egy része, még bohókás 26 éves koromból! Ekkor kattant be igazán a nagybetűs világjárás. A Mira!Donna blogot ugyan csak 2016-ban kezdtem, de régen itt-ott azért írogattam. (internetto, Magyar Narancs, rövid életű útiblogok ingyenes tárhelyeken). A képek is a 2000-ben lehetséges digitális fotótechnológiát mutatják, anno floppy lemezre! fotózott az akkor menőnek számító digitális kameránk. De így is jó visszaolvasni, hátha másnak is érdekes.

Jaisalmer az ezeregyéjszaka a javából

Rajasthan már eddig is nagyon bejött nekünk, nem gondoltuk, hogy tud még újat mutatni Mount Abu, Udaipur és Jodhpur után. Jaisalmer-be az innen induló teve szafarik miatt jöttünk, magára a városra egy hajnali pillantáson és egy fél napos csatangoláson kívül nem maradt időnk. Azalatt viszont nagyon jól éreztük magunkat benne.

Jaisalmer az arany város nevet vívta ki magának a Thar sivatagba belepottyantott teveszínű homokkőből készült, 99 bástyával csipkézett erődje és hasonló színű házai miatt. Mi pont napfelkelte tájékán érkeztünk a városba így ezt nyomban tátott szájjal ellenőrizhettük is. Évszázadokkal ezelőtt Jaisalmer gazdag kereskedőváros volt lévén az Indiát Közép-Ázsiával összekötő tevekaravánok pihenőhelye. A bombay-i kikötő, a hajós kereskedelem majd később a Függetlenség és Pakisztán elszakadása Jaisalmer hanyatlását hozta. Mindehhez hozzájött még a vízhiány. Az 1961-75-ös India-Pakisztán háború tette újra stratégiailag fontos hellyé Jaisalmert, s ma a turizmus mellett még mindig a katonai bázis a legfontosabb városfenntartó erő. Azért nem háborús zónára kell gondolni, a katonai jelenlétet alig lehet érzékelni, bár már felkészültünk rá, hogy a gyakorlatozó vadászbombázók hallatán majd behúzzuk minden kilógó testrészünket. A szimulált ostromhelyzetre nem került sor, az utcán sem meneteltek katonák, egyedül a vasútállomáson várták a vonatokat és hessegették a predátor dzsipeseket a turisták mellől. Ez annyira jól sikerült nekik, hogy szinte úgy kellett futnunk a kiválasztott emberünk után. Azt hiszem ez volt a legolcsóbb taxink, fejenként öt rúpiáért vitt abba a hotelbe amit mondtunk, csak úgy mellesleg nyomott az orrunk alá egy teveszafari cégreklámot.

A hotelünk Fort View névre hallgatott, és így is volt. Pont a tövében laktunk volna, s bár a szobánknak csak a kilátásától voltunk elragadtatva, nem volt kedvünk másikat keresni. A szálló tetején levő bíztató erődpanorámás étterem is marasztalt. De nem tudott, mivel alighogy megérkeztünk a recepciós lecsapott ránk egy teveszafari-ajánlattal. Mi ugyan aludni akartunk még egy keveset és utána tevetúra után nézni, de az olyan idenekemavilágot turisták mint mi ezt nem mindig tehetik meg. Összesen két éjszakát tölthettünk Jaisalmer-rel és a tevegeléssel mivel a harmadikon már Agra-ba, a Taj Mahal felé robogtunk. Így ha valamennyit hajózni akartunk a sivatagban is muszáj volt reggel elindulnunk. Az ajánlat nem volt rossz, fejenként 1000 ruppóért 2 éjszakás fullextra szafari étkezéssel, takaróval, saját tevével, dűnezarándoklattal. Így hát egy óra múlva összekapartam Blumit romjaiból és egy gyors panorámás reggeli és ha lehet még gyorsabb kellékbevásárlás (széleskarimájú kalap, haszontalan kulacs, film) után csatlakoztunk a két siemenses németből, két szociális munkás belgából, két tanár típusú újzélandiból, négy tevehajcsárból na meg a tevékből álló expedícióhoz. A csapat egyébként sokkal jobb volt mint amilyennek ez így hangzik.

Kicsit sajnáltuk, hogy nem látjuk India Marlboro Man modelljét, aki nem csak a modellkedésből próbált megélni, hanem épp volt egy ajánlott teveszafari ügynöksége is. De már nem volt mit tenni, fizettünk, menni kellett a sok izgalmat tartogató sivatagi élővilágot és teveviselkedést tanulmányozni. A tevék tíz percnyi gyalogtávolságban egy hepehupás helyen ülve és nagyon bamba képpel várakoztak ránk. Mindenki találomra választott magának állatot, s a sikeres felszállás után már kész is volt a helyre kis tevekaraván. A városból kifele szemét és/vagy lakónegyedek, kimustrált katonai repülők és radarok között mendegélve  megálltunk egy kis abrakért. Lehetett gyakorolni a kruciális landolást és takeoffot, melyet a második napon gyakorlott tevésként mozgóképben és hangban is megörökítettünk. Megkérdeztük a tevék nevét is, bár hamar kiderült, hogy teljesen felesleges tudni. Egy darabig elbíbelődtünk atevehátonmegmaradás művészetével, mely nem egyszerű tudomány. Állítólag lovasok előnnyel indulnak. Hát, bár lovas sem vagyok, azért nem tűnik hasonló műfajnak.

A teve a lóval ellentétben nagy és melák állat hosszú lábakkal és az obligát púppal (a mieinknek csak egy volt belőle), így a tevegelés állapotjában gyakran készülnek kicsit ferdére sikeredett képek a külvilágról. Mert mikor az ember a teve hátán ül, akkor a tevének ő is alkotórésze. A teve ugyanis nagyjából és egészében leszarja, hogy ki ül a hátán ha nem a tevehajcsár az. A tevénél lustább állat aligha létezik a földön, bár lajhárt nem ismerek személyesen, csak hírből. A tevét úgy kell felrugdalni és ráncigálni ha egyszer leült, bár nem csodálom, elég nehéz lehet a gólyalábait kinyomni. Általában úgy ül, hogy a lábait maga alá húzza, így az idők során szépen lekopik a teveszőr a térdeiről és a szügyéről, meg a nyereg dörzsölése miatt sokszor a púpjáról is. Érdekes szerkezet még a struccszerű talpa, pláne a púpjáról nézve. Semmi pata, vagy szaruréteg, bőrből van az egész. Működése hasonlít a gyermekkorból ismerős úgynevezett öntapadós puska lövedékéhez, mely különösen jól mutat ablaküvegen vagy homlokon.

A teve kifejezetten csúnya, hörgő, nemtetszésre utaló hangokat hallatva áll fel, miközben gazdája, illetve hajcsárja húzza az orrából kikandikáló gyeplőt. A hörgő hangadást, nyáladzást menet közben is folytatja kiegészítve ürítési folyamatokkal. Ha már egyszer felállt akkor elindul de csak olyan gyorsan megy, hogy tudja, a tevehajcsár nincs mögötte. Ha ez az állapot fennáll teljesen mindegy, hogy a tevén ülő merre húzzavonja, mit mond neki, utánozza e a hajcsárok cuppogását vagy a tevehátonmegmaradásra összpontosítja minden erejét. A füle botját sem mozdítja semmilyen parancsra, hiába nevezzük saját nevén, kérleljük, simogatjuk, ütlegeljük. Nekem sikerült a tevezért kifognom, ő volt a király. (Ez meg az árnyéka.) Szinte állandóan élre tört, nem tűrte, hogy más tevék vezessék a karavánt, de ha úgy tartotta kedve minden tiltakozásom ellenére megállt falatozni az útszéli bokrokból. Ő vitte az abrakot is, ami gondolom még több rátartiságra adott neki okot, nekem pedig jó puha, bár egyre fogyatkozó háttámlának bizonyult.

A sivatagság ellenére a táj tele van látnivalóval. Azért van egy kopár fílingje az álsivatagnak, de az igazi homoksivatagért a Szaharába kell menni. A pakisztáni határ közelében vannak a Sam dűnék meg még néhány helyen egypár homokbucka mint attrakció, ahová minden tevekaraván elzarándokol, hogy a homokdűnén járást egy jól beállított fényképpel hitelessé tegye. Csak azért látszanak még a karavánszeméttől mert sok környezettudatos nyugati visszaviszi a szemetét Jaisalmer-be és – nem vicc – van egy sivatagi “környezetvédő” törzs is, akik mindig összegyűjtik a sivatagban hagyott szemetet. Állítólag évszazadok óta így élnek. Itt-ott kis romokba, falvakba botlunk ahol nagy betontankokból lehet itatni, bámulni a színes száris, fejükön vizet hozó asszonyokat, csodálni a primitív népeket. Annyira azért nem azok, az egyik faluban például traktort, gondozott kiskutyát láttunk és iskolás gyerekekkel találkoztunk. Ők a nálam levő összes tollat elkunyerálták és nehezen lehetett megmagyarázni nekik, hogy miért nem adom a nyakláncomat is. Szép, festett vályogból és tehénlepényből készült házaik vannak. A tehénlepény Indiaszerte kincs, mindenhol más alakzatba gyűjtve szárítják és használják tüzelőnek, építőanyagnak.

Négy vidám tevehajcsárunk úgy ítélte meg, hogy jól haladunk, úgyhogy hamar vágtára fogták a tevéket. Lehet, hogy ilyen a földrengés? Illusztrációnak itt egy tevevágtamozi.Nők sportmelltartó nélkül még galoppozni se próbáljanak nemhogy vágtázni, mert a felgyorsult gravitáció nemcsak esztétikailag hathat károsan hanem konkrétan fájhat is. Az viszont minden neműre érvényes, hogy az ép popsi és combbőr érdekében jobb ha saját hálózsákunkat használjuk fenékalávalónak.Tele gyomorral nem ajánlott a vágta, főleg kezdőknek, bár a tevehajcsárok által előállított sivatagi koszt nem volt túl változatos. Csapati (lapos, lisztből és vízből gyúrt kenyérféle, mindenhez eszik Indiában) csapatival, csáj, kofí, a kecsap és a lekvár között félúton elhelyezkedő kenhető izé, ásványvíz, esetleg egy kis főtt krumpli. Többfajta zöldség és gyümölcs csak az első ebéden volt. A sivatagi éjszakák és a tevetársaság azonban megérték a megrázkódtatásokat, és miután púposra ültük a seggünket annál nagyobb étvággyal estünk neki Jaisalmer-ben az ehető ételeknek.

Első éjszaka kis bokrokkal védett mélyedésben épült fel a karavánszeráj, másodszor pedig egy valódi homokdűne mellett táboroztunk. Mivel az egész nem vol több négy bucinál, dalos kedvű tevehajcsárjaink az átellenes dűne japán csapatának hajcsárjaival énekeltek versenyt. Szerintük mi nyertünk. Ehhez kellett még egy kis fű meg egy általuk whisky-nek nevezett falusi cukornádpálinka melyet először gyanakodva méregettünk, de másnapra sem vakultunk meg tőle, és a bikaerős szagához képest egész gyenge íze volt. Lehet, hogy a pálinkától nem éreztük a híres sivatagi hideg éjszakát, de egy paplanon, hálózsákban tökéletes volt minden. Például jól ki lehetett tárgyalni, hogy mi lenne ha egy kígyó vagy skorpió belemászna. Bár tevehajcsárjaink szerint ritkák, de azért figyelmeztettek bennünket, hogy húzódjunk bokormentes részre.

A dűnés naplemente/napfelkelte romantika a köbön. Nem is gondolná az ember, hogy mennyi mindent lehet a sivatagban csinálni a napszakok váltakozásának passzív megfigyelése mellett. Mi például az önkényesen csatlakozó madár és kutyatársaság mellett egy fejét lakából ki-kidugdosó hörcsögöt (középen) is megpróbáltunk lencsvégre kapni bár azzal nem számoltunk, hogy a galád több kijáratot is használ. Tevehajcsárjaink nagy baksis reményében kicsit sanyarúnak írták le életüket. Túrahosszúságtól függően akár több csoportot is visznek egy héten. A tevék nem az övék, és állításuk szerint egy jó teve árát sosem tudnák megkeresni. A tevetulajdonos nem dolgozik, csak beszedi a lóvét ők meg tevénként néhány rúpiát kapnak és sokcsillagos szállóban alhatnak, mondták nevetve az égre mutogatva. Vidáman múlatták az időt, nappali pihenőkön állandóan kártyáztak európai turistáktól kapott meztelennős kártyával. Nagyon jól utánozták a japán meg a francia turistákat. Szerintük a franciák unalmasak, nem szólnak semmit, a japánokat szeretik mert mindennek állandóan nagyon örülnek és csodálkoznak, meg egyébként is sok pénzük van.

A tevék nagyon viccesek mikor épp szabadjára vannak engedve. Általában az első két lábukat megbéklyózzák és bezavarják őket a bokrok közé, ők meg ugrálnak mint a bakkecskék. Ha nagyon jó kedvük van homoki-varacskos tevét játszanak és élveteg képpel befekszenek a homokba fürdeni, sőt hemperegni, de van amikor egészen sokáig döglenek ugyanabban a tecchalott pózban. Ha zöldből eleget ettek kapnak még abrakot, de egy abrakoszsákhoz csak két teve ülhet mert különben rögtön összevesznek. Ha melegük van akkor különösen sokat fintorognak, sőt egyenesen lebiggyesztik az alsó ajkukat láthatóvá téve ezzel őrlőrendszerüket. Ennél már csak az bájosabb mikor a hajcsárok leveszik róluk a nyerget és a púpjukon levő hosszú szőrt gondosan megborzolják. A nagy tevekaravánozás végén majdnem könnyes szemmel váltunk el makacs tevéinktől és baksistól vidám tevehajcsárjainktól, de kész mennyország volt a dzsip fapados ülésébe belesüppedni. Sokat nem pihenhettünk mert az éjszakai vonatig még előttünk állt a város felfedezése.

A jaisalmer-i az egyik legkorábban épített erőd, 1156-ban kezdett hozzá Jaisala radzsput uralkodó. Műve ma is éli életét, nem alakították egészében múzeummá mint jodhpur-i vagy jaipur-i társait. Az óváros lakóinak negyede most is az erődben lakik, a keskeny utcák tele vannak lakásokkal, hotelekkel, éttermekkel és persze üzletekkel, amelyek mellett kivételesen nehezen tudtunk elmenni. Nem csak az erőszakos, boltokból kiordító vevőfogók és az utcán vadászó ékszerárusok miatt, akik mindenáron ránk akarták tukmálni a jellegzetes, csörgő rajasthan-i karkötőket és bokaláncokat – jesz, madam, ju báj, ju báj this -, hanem mert valóban alig tudtuk levenni a szemünk a szép, színes, szélesvásznú, parányi tükörbetétektől villódzó ágyterítőkről, szatyrokról. Az erődben kószálva nyomban kitört rajtunk a vásárlási láz, de mikor arra gondoltunk, hogy egy hónapig még cipelnünk kell magunkkal mindent úgy döntöttünk, hogy majd a végállomáson, Kalkuttában fogyasztunk nagyobbat. Már ha addig marad valami pénzünk. Egyébként a rajasthan-i asszonyok ékszerei sem utolsóak. Minden a lehető legkeletiesebb túlzással díszítve. Az orrkarikáiktól és fülszerelvényeiktől néha az arcukat sem látni, színes karkötőből minimum könyékig dukál, s mindkét bokára egy-egy csörgőmorgó bokalánc való. E felékszerezettség következtében egy egész fogat csilingelésével suhannak el mellettünk Rajasthan lányai. Két elmélet van a csilingelő bokaláncok használatára. Az egyik szerint arra szolgált, hogy a sivatagban megbújó kígyókat és más fullánkosokat elijessze a másik szerint, hogy a férjek tudják merre jár a feleségük.

Az erődben nagyokat lehet lődörögni, fotózni a teveszínű házakat egy-egy étterem teraszáról. A maharadzsa palotája kívülről ugyan szép, de belül szinte semmi sincs kivéve a maharadzsa kék csempés szobája és szép kilátás a környező tetőkre meg a városra. Ez persze már elég indok, hogy felmásszunk rá. Belülről is nagyon érdekesek viszont az erőd melletti havelik. A tehetősebb polgárok, államférfiak házai voltak ezek, talán a legérdekesebb közülük a Salim Singh ki Haveli. Ezt a szépen faragott sokemeletes, sokteraszos udvaros házat 300 évvel ezelőtt építette az azonos nevű miniszter, ma is laknak benne. Beton és cement nem lévén vaskapcsokkal erősítették össze a téglákat, s mint az ábra mutatja ez elég időálló módszer. Minden emeleten valamilyen más funkciójú helyiség volt, még külön tükrös falakkal és mennyezettel díszített táncszobát is csináltak a vipvendégek elkápráztatására. A ház az erőd lábánál van, s a házbeli idegenvezető szerint olyan magasra építtette azt a miniszter mint maga az erőd, mert tervei szerint egy hidat akart építeni a kettő közé. Ez persze a maharadzsának sem hiúsági sem biztonsági megfontolásból nem tetszett ezért a miniszter halála után leromboltatta a felső szinteket. A ház az udvar mellett két részre volt osztva, s mivel őrök álltak mindenhol, mikor a feleség nem mehetett férjéhez (azt ugyanis nem lehetett akármikor mikor kedvük szottyant) két őrök elől eltakart, szemben levő ablakból mutogatva beszélgettek egymással. Az idegenvezetőfiú nagyon szórakoztatóan és heves gesztikulációval adta elő a történeteket, még azon is majdnem hezitáltunk, hogy vegyünk e “ju ken ónli báj it hiír” skorpió vagy macskaformájú ördöglakatot vagy a nemzeti pávamadarat formázó púdertartót. A haveli tetejéről elég szédítő volt lenézni, úgyhogy inkább leültünk.

A szálló és az erőd környékén poroszkálva, sétánk közben más felfedezést is tettünk. Rátaláltunk a hírhedt Bhang Shop intézményére mely nem más mint kormányengedéllyel működő marijuana alapú italokat és kis golyócskákat, sütikéket és más ehetőségeket áruló bolt. Ilyet nem lehet kihagyni. Kis sámlira leültettek, kezünkbe nyomták az étlapot és választhattunk, hogy bhanglassi-t (joghurtszerű ital), bhang mangó/narancs/papajadzsúzt vagy bhangteát igyunk. Ittunk egy-egy banános bhang lassit de a legjobban a bhangcsoki keltette fel az érdeklődésünket. Megettük belőle a szakértő által ajánlott mennyiséget és csokifanok lévén bevásároltunk belőle egy kis tartaléknak valót is. Egy órát még kóvályogtunk az utcán, lábujjgyűrűt vásároltunk és vártuk a hatást. Én úgy gondoltam, hogy nem jön ezért visszarángattam Blumit és ittam még egy dzsúzt. Attól kezdve egész este végig vihogtam mindenen, még szegény utcai díszoszlopokon is mikor a Gadi Sagar víztank felé vettük az irányt. Azzal szórakoztunk, hogy utcai feliratokat és reklámokat olvastunk. Az írás és angoltudatlan indiai plakátfestők művei sokszor nagyon szórakoztatóak. Gyakran csak nyomokban emlékeztetnek az angol nyelvre mint például ez az AIDSprevenciót hirdető felirat: ADIS IS NOT CURRBAL USE CONDOM PERVENT ADIS. A Gadi Sagarból annyi maradt meg, hogy egy templomban pasimise volt és hogy nagyon szép fények voltak. Különösen egy vízben lévő építményke lépcsőjének és hátterének csendéletével voltam elfoglalva, de nem kevésbé lenyűgöző a sokbástyás jaisalmer-i erőd este, kivilágítva.

Ennyi volt az ezeregyéjszaka birodalma, az utolsó éjt és a következő nappalt már vonaton töltöttük. A 10millió aznap útrakelő utas között a mi nevünk, korunk, nemünk is rendben rajta volt az állomáson kifüggesztett utaslistán.

Folyt. köv.: Agra