Burma a vérzivatarban

By MiraDonna
Ez a bejegyzés egy sorozat része, aminek a címe: Milyen már ez a Myanmar? - Burma családi roadtrip
Show More Posts

Ha tetszik amit látsz és olvasol, csatlakozz a Mira!Donna Facebook oldalhoz: itt. Egyben kattintsd is le a Tetszik gomb legördülő menüjében a “See First” és az “Értesítéseket kérek” beállítást, mert csak így jutnak el hozzád a friss bejegyzések.

Buddhista királyságok, angol-indiai gyarmat, majd a Bambuszfüggöny leeresztése a szocializmus burmai útján. Jelenleg demokrácia kísérlet.

Myanmar, más néven Burma eddigi izolációja miatt érdemes egy elnagyolt burmai töri órát venni. Az 1962-es katonai puccs óta leereszett Bambuszfüggöny betonkeménysége miatt szinte alig van magyarul infó az országról, pedig még egy turistaúthoz is sokat segít, ha legalább mélyfelszíni tudásunk van a burmai életről.

A világ legtöbb országához hasonlóan Burmát sem egyetlen egységes népcsoport lakja. Jelenleg 135 etnikumot, törzset ismer el az állam, melyek 9 nagy nemzeti, őshonosnak tekintett népcsoportot alkotnak: a legnagyobb, uralkodó nép a bamarok, akik Burma középső és déli, sík területein élnek. A tengerparti részeken a Rakhine és Mon, a hegyekben pedig a Shan, Karen, Kayah, Chin és Kachin népek élnek. Ahogy ez lenni szokott, buddhizmus ide vagy oda, ezek a népek és királyaik folyamatosan véres háborúságban álltak egymással, és persze saját népes családjukat is előszeretettel puccsolták és irtották. A brit gyarmati idők előtt több nagy királyság is volt különféle fővárosokkal, Bagan, Sagaing, Inwa (más néven Ava) Mrauk U a legjelentősebbek. A burmai királyok szerették legitimációjukat és hatalmukat új fővárosok építésével megerősíteni, melyhez gyakran felhasználták az előző, legyőzött király épületeit, így sok történelmi királyi városnak csak a helyét látni, inkább a képzelet szárnyalhat. Már a 9. századtól a Mon népcsoporttól Anawratha király által átvett Theravada buddhizmus volt az uralkodó vallás, noha ez akkor is és most is keveredik Indiából átszivárgott asztrológiai elemekkel és animista hiedelmekkel, változatos babonákkal, szellem imádattal. A burmai szellemeket összefoglaló néven natként tisztelik. A burmai királyok katonai erejét jól példázza, hogy a szomszédos sziám akkori fővárosát Ayuthayát is burmai sereg pusztította el 1767-ben, melynek következtében a sziámok a fővárost délebbre költöztették. Tulajdonképpen bizony a burmaiaknak köszönhetjük Bangkok megalapítását.

Burma koloniál: mégcsak nem is brit, hanem Brit-India provinciája

A 19. század elején megjelentek a gyarmatosító angolok, akik először csak békésen viszegették haza az erőforrásokban gazdag ország hatalmas teakfa erdőit, drágaköveit, majd három háborúban 1824-től 1885-ig uralmuk alá vonták a területet. Az első háborúban a közelekedési- kereskedelmi útvonalak miatt fontos tengerparti Rakhine és Tenasserim tartományokat kebelezték be, majd Alsó- és Felső-Burmát.
A 3. angol-burmai háborúban eltörölték a királyságot és az utolsó burmai uralkodót, Thibaw királyt 1885-ben Indiába száműzték. Az angolok persze nemcsak a minden sarkon most is megtalálható golf klubokat adták Burmának, hanem vasutat, kereskedelmet, Yangon és Mandalay kozmopolita felvirágzását, és rengeteg indiai bevándorlót. Mindemellett mélyen lenézték a burmaiakat. Az angol hierarchiában Burmában állomásozni nem volt sem dicsőség sem vagyon megszerzésének záloga. Burma az angoloknak “Csipkerózsika tartomány” volt, gyönyörű, de elhanyagolt, és legfőképpen erősen alulértékelt a környékbeli koronaékszerhez, Indiához képest. Az egyetlen híres angol, aki önszántából ment Burmába George Orwell volt, ő rendőrként dolgozott az országban. Külön Orwell trail is van már ahol a híres író állomáshelyeit lehet bejárni. Burmese days című könyvében – mely egyébként ennek a túrának az első kirakós darabja volt – saját élmények alapján érzékletesen mutatja be a korabeli helyi korrupt kiskirályok és az angol gyarmatosítók, a brit rádzs (British Raj) rendszerének sötét oldalát. Az angolok olyannyira rút kiskacsának tartották Burmát, hogy az akkor brit koronagyarmat Indiához csapták hozzá, 1886-tól Brit-India provinciájaként kezelték, ezzel akarva-akaratlanul, szimbolikusan is jelezve Burma lenézett státuszát. Állami szinten ez azt jelentette, hogy Burma ügyeit Calcuttában és Delhiben intézte a mindenkori brit-indiai angol kormányzó. A mindennapi életben az angol katonák és hivatalnokok azzal is nyomatékosították a burmaiak alsóbbrendűségét, hogy a helyi szokásokkal nem törődve nem voltak hajlandóak levenni a cipőjüket egy burmai otthonba vagy pagodába lépve, ezzel mélyen megsértve a buddhista helyieket. Ez a cipőnemlevétel volt az ürügy az utolsó burmai király, Thibaw eltávolításához is, mikor Thibaw tiltakozott a palotája padlóján masírozó angol csizmák, bakancsok ellen.

A direkt gyarmati közigazgatást csak a középső, bamar többség lakta területeken vezették be, a hegyekben lakó törzsek, népcsoportok autonómok maradhattak, valószínűleg erőforrás sem volt az ő regulázásukra. A brit-indiai gyarmati provincia státusz legnagyobb hatású következményeként indiai bevándorlók özönlötték el az országot egyfajta másodlagos gyarmatosítóként, az őshonos lakosság körében egyre erősödni kezdő nacionalizmusnak táptalajt adva. 1927-re Yangon lakosságának többsége indiai volt már, és közben a kínai bevándorlók is megjelentek. A manapság is szinte minden férfi által hordott szoknya-szerű longyi sem a sokak által burmainak hitt tradícionális viselet, hanem az indiai bevándorlók importja.

Aung San generális, a helyi Kossuth Lajos, és lánya Aung San Suu Kyi a női Gandhi

Az angolok a buddhista kolostorok oktatásban betöltött szerepét is akadályozták, ami szükségképp ágyazott meg a gyakran buddhista szerzetesek által képviselt burmai nacionalizmusnak és a függetlenségi harcnak. Mint a világon sok helyen, itt is a diákok, egyetemisták, a Thakinok vállalták be a lázadó szerepet, kiegészülve a szerzetesek hatalmas tömegével, együtt tiltakoztak az angolok által épített egyetemek elitista, burmaiakat kirekesztő bánásmódja miatt. Az egyik forradalmár diák volt Aung San, később Bogyoke Aung San (bogyoke jelentése: generális) akit Burmán kívül kevesen ismernek, ellentében lányával, a Gandhival és Mandelával egy ligában játszó, világszerte ismert Nobel-békedíjas Aung San Suu Kyival. Apa és lánya nemzeti hősök Burmában, külön vagy összemontírozott (Suu Kyi 2 éves korában halt meg apja) közös fotóikba egész Burmában mindenhol belebotlunk. Aung San tulajdonképpen a helyi Kossuth Lajos, a burmai függetlenség, az önálló burmai állam kivívója. Még a katonai diktatúra sem merte soha megkérdőjelezni országalapító szerepét. Így különösen pikáns az összkép, hogy míg Aung San tábornok a diktatúra és az elnyomott nép közösen ünnepelt hőse, lánya már csak a köznép kedvence, s a diktatúra üldözött ellensége. Apja miatt a katonai junta Suu Kyi-t nem merte több ellenzéki társához hasonlóan meggyilkolni, vagy huzamosabb ideig bebörtönözni, de több mint 15 évig házi őrizetben tartották, változatos módokon üldözték, és mindent megtettek, hogy hatalomra kerülését megakadályozzák. Legendás az egyik eset amikor épp kiengedték házi őrizetéből és rögtön vidéki kampány utakba kezdett. Az egyik faluban Suu Kyi-t a rezsim katonái rámeredő fegyverekkel próbálták visszafordulásra bírni, de ő a felszólítás ellenére a puskacsövek elé gyalogolt. Nem merték lelőni. Suu Kyi oxfordi háziasszonyból vált a burmai demokrácia erőszakmentes harcosáva. Lelkiismereti fogoly volt, azaz önszántából vállalta burmai üldöztetését. Csak az 1980-as években vállalt politikusi szerepet, miután beteg anyját ápolni tért haza Angliából, és szembesült az elkeseredett utcai tiltakozásokkal. Mivel férje angol volt, bármikor távozhatott volna Burmából, de akkor soha nem engedték volna vissza. Önkéntes számüzetése alatt csak néhányszor engedték be Burmába tibetológus férjét, Michael Arist és fiait. Férje úgy halt meg, hogy Suu Kyi nem tudott már vele találkozni. Szívszorító love story az övék, amelyet Luc Besson filmre is vitt.

Suu Kyi édesapja, Aung San 26 évesen a ‘Thirty Comrades’/’30 Elvtárs’ csoportjával külföldön keresett szövetségest a britek ellen a függetlenség kivívásáért, melyre nem látott más módot mint a katonai erőt. Innen is származik a burmaiak ambivalens viszonya a ‘Tatmadaw’-hoz, a hadsereghez mint országalapító, országalakító, országvédelmező később pedig kegyetlen elnyomó erőhöz. Katona legalább annyi (400ezer) van az országban mint szerzetes, így a hadsereg a buddhizmushoz hasonlóan az emberek bőre alatt, mindenütt jelen van mind a mai napig. Aung San először a kínai Kuomintanggal vette fel a kapcsolatot, de végül Japánban kötött ki és kapott katonai kiképzést, 30 társával megalapítva a Burmai Nemzeti Hadsereget. A II. világháború alatt a japánokkal együtt 1942-re kiűzték a kínaiakat és a briteket Burmából, de csak hogy csöbörből-vödörben, ezúttal japán uralom alatt találják magukat. Aung San és hadserege – huszárvágással mondhatni –  oldalt váltott és a Szövetségesek segítségével a japánokat verték ki az országból 1945-ben. Aung San mindeközben karizmatikus népvezérré fejlődve folyamatos, függetlenséget követelő tömegdemonstárciókkal mutatott erőt, és 1947-ben kiegyezett sok burmai népcsoporttal is azoknak autonómiát, jogokat ajánlva a majdan független Burmában. Végül addig nyomasztotta az angolokat, míg maguktól átadták a hatalmat. Ő ezt nem érhette meg, mert egy politikai ellenfele, U Saw 1947 július 19-én hat társával együtt meggyilkoltatta egy kormány épületben ülésezés közben. Egyes vélemények szerint a későbbi diktátor, Ne Win tábornok keze is benne volt a merényletben. A függetlenségi ceremóniát a Burmában rettenetesen fontos asztrológiai konzultációnak megfelelően 1948. január 4-én hajnali 4:20-kor tartották, de ehhez már a briteknek csak egyetértési joguk volt.
A sokat szenvedett nép Burmára is helytálló állítás, a gyarmati idők után a 20. század történelme sem bánt kesztyűs kézzel az országgal. A demokrácia abban az időben egyébként sem volt divat a környéken. Ugyan a vietnámi háborúhoz vagy a kambodzsai Pol Pot rezsim 2milliós népirtásához fogható események Burmában nem történtek, az 1962 óta fennálló burmai katonai diktatúra és polgárháború is jócskán követelt emberéletet, csak nem volt olyan hírverés körülötte mint Pol Pot körül. A megölt százezreken kívül milliónyira teszik dzsungel gulágokba szállított, rabszolga munkára kényszerített tömeg, országon belüli menekültek számát. Burma minden természeti erőforrása, hatalmas erdői, ásványkincsei és gáz/olaj lelőhelyei ellenére az 1980-as évekre a világ egyik legszegényebb országává vált.

‘Pleasant Land’ demokrácia kísérlet és polgárháború

A britek kivonulásával, a függetlenség után nem köszöntött be a nirvána. Az U Nu vezette új kormány egyből polgárháborús helyzetben találta magát. Szembekerült az országban szanaszét kóricáló ehhez-ahhoz (britek, japánok, kommunisták, etnikai csoportok, Aung San szélnek széledt emberei, és egyéb magán hadseregek) lojális felfegyverzett erőkkel, akik addig nem láttak más karriert maguk előtt mint a katonaságot. Gyakorlatilag mindenki harcolt mindenkivel, a britek által békén hagyott, ezért őket támogató hegyi népek nem fogadták el a bamar többséget, közben előkerült a lázadó Burmai Kommunista Párt, és a muszlim Rakhine tartomány népe sem fogadta el az új kormányt. 1949-re az ország nagy része mindenféle rebellis csoportok, vagy egyszerűen banditák uralma alatt állt. Ebben a katyvaszban az 1950-es évekre sikerült brit segítséggel úgy ahogy katonailag úrrá lenni, de csak az ország közepén. A hegyes távolabbi részeken a háborút az anarchia váltotta, különféle fegyveres csapatok irányítottak.

A II. világháborúban amúgy is megroppant gazdaság teljesen romokban hevert, gyakorlatilag összeomlott a közlekedés, nem volt kommunikáció, a britek által alapított olajkutak, fűrészüzemek bezártak, a valaha évi 3millió tonnás rizs export harmadára esett. U Nu túlságosan gyengének bizonyult, legalábbis a buddhizmus államvallássá tétele – mondván az a kommunizmus elleni védő erő – kevés volt az általa megálmodott ‘Pleasant Land’ megvalósulásához, méghozzá főleg egy újabb, Kína felől érkező katonai fenyegetés miatt. Az 1950-es évek elején a Mao Ce Tung által elűzött Chiang Kai-shek seregei is belekóstoltak kicsit az ország keleti végeibe, s a kínai inváziós veszély növekedése miatt újra a Burmai Hadsereg (Burma Army) további növekedésére fordították az ország csekély rendelkezésre álló erőforrását. Burmának külön War Office-a is volt, amely a legkorszerűbb fegyvereket szerezte be Izraeltől Jugoszláviáig mindenhonnan, hatalmassá növesztve katonai gépezetét. Ebből a helyzetből emelkedett ki a hadsereget felduzzasztó Ne Win generális. Ne Win a katonaságot gyakorlatilag egyben állammá és üzleti birodalommá fejlesztette, s U Nu végül ügyvezető katonai kormányként 1958-ban többé-kevésbé önként adta át neki a hatalmat az 1960-as választásokig.

Sokak szerint ez az első Ne Win korszak nagyon progresszív volt, technokraták kaptak miniszteri pozíciókat, a bíróság és az újságok nagyjából függetlenek voltak, sokat javult a rend és jogbiztonság, visszaszorították a hegyi rebellis szabadcsapatokat, Yangont kitakarították, heteken át százezer ember szedett össze az utcákról 10 tonna szemetet, és 165ezer utcán élőt költöztettek új elővárosokba, a bűnözés csökkent. Ne Win második, 1962-től formálisan 1988-ig, informálisan a kilencvenes évek végéig tartó uralma ennek az ellenkezője, teljes ámokfutás volt. Az 1960-ban tartott választásokon a kétségtelenül fejlődésnek indult, javuló jogrend irányába mozduló ország mégsem a Ne Win által támogatott U-Nu ellenes jelöltet választotta. Ismét U Nu győzött nagy többséggel, de a közben jelentős haderő és a katonák által irányított gazdasági élet felett is rendelkező Ne Win tábornok 1962-ben katonai puccsal átvette a hatalmat. Ami ezután következett annak levét Burma a mai napig issza.

A Bambuszfüggöny leeresztése, Ne Win, az őrült diktátor évei

Ne Win puccsával az orwelli valósággá vált Burmában. A tábornok megkezdte – a mi vasfüggönyünk mintájára – a Bambuszfüggöny leeresztését. Letartóztatta, bebörtönözte U Nut és más minisztereket, feloszlatta a parlamentet, felfüggesztette az alkotmányt, betiltotta a politikai pártokat, az újságokat, és megkezdte a gazdaság államosítását, az indiai származású burmaiak kiűzését és az ország hermetikus elzárását a külvilágtól. Ahogy az az őrült diktátorok esetében lenni szokott, a valósággal egyre inkább elvesztette a kapcsolatot.

Ne Win a diák tiltakozások szimbolikus Student Union épületét egyszerűen felrobbantotta. A katona- és rendőrállamban a legkisebb tiltakozást és ellenállást is megtorolták, a katonaság rendszeresen a tiltakozó fegyvertelen emberekre lőtt, az emberek a kommunizmus alatt nálunk is rettegett állandó csengőfrászban éltek, habár áram nem nagyon volt, úgyhogy inkább dörömbölésfrásznak hívhatjuk. Mindennaposak voltak a gyilkosságok, verések, bebörtönzések és nyomtalan eltűnések, a határon a disszidensekre tűzparancs volt. Ne Win még annyit sem teketóriázott a külföldi bankokkal mint nálunk mostanában szokás, egyetlen szombaton államosították az összeset, akár burmai akár külföldi tulajdonú volt. Létrejött a People’s Bank és a People’s Store-okban lehetett csak vásárolni.
Az átvett cégekben és bankokban nem maradtak szakemberek, akik vezessék őket. A nyugati cégek mellett a nyugati alapítványoknak (pl. Fulbright, Ford Foundation ) és segélyszervezeteknek, sőt az angol nyelviskoláknak és az összes légitársaságnak is mennie kellett. Míg ezelőtt Yangon volt a regionális repülési csomópont, a puccs után az Union of Burma Airways bangkoki járata maradt az egyetlen, szigorúan ellenőrzött köldökzsinór a külvilág felé. Ne Win szó szerint és képletesen is lekapcsolta a villanyt, és kirakta az országra a Ne Zavarjanak táblát. A befektetők eltűntek, pár hónappal a puccs után az ipari termelés 40%-ot esett.

Az új rezsim ideológiája két igazi orwelliánus dokumentumon nyugodott: A szocializmus burmai útja, és a még bizarabbul hangzó, Az ember és környezetének összefüggés rendszere. A diplomatikus értékelés szerint ezek az irományok a burmai politikában jelenlevő különböző irányzatokat, a szocializmust és a buddhizmust próbálták egy ideológiába gyúrni, valójában azonban Ne Win fokozódó paranoiáit, főleg az indiaiak ellen irányuló gyűlöletét és korlátlan hatalomvágyát próbálták ideológiailag sikertelenül aládúcolni.

Úgy tűnik minden országnak megvannak a maga bűnbakjai. Burma egyik legnagyobb, máig ható nemzeti traumája az volt, hogy 1964-ben Ne Win indiai származású burmaiak százezreinek ‘hazaküldését’, azaz kitelepítését rendelte el. Az Indiában hatalmon levő Jawaharlal Nehru elfogadta Ne Win követelését, hajókkal és repülőkkel segítette a kiebrudalt menekülteket új hazájukba. Legtöbbjük soha nem élt Burmán kívül és csak burmaiul beszélt. Az ügyvédtől a kétkezi munkásig kitelepített majd 400ezer indiai-burmai – köztük hatalmas, gazdag vállalatok tulajdonosai – mind kártérítés nélkül, nincstelenül távozott. Egész negyedek néptelenedtek el, közösségek szűntek meg, ami máig ható trauma.

A legtöbb zárt rezsim az óhatatlanul bekövetkező gazdasági nehézségeket megpróbálja patriotizmussal magyarázni és legalább a saját népének és némileg a külvilágnak villant némi parádézással, dob egy kis koloncot. Burmában azonban se kenyér nem volt se cirkusz. Nem voltak sportesemények, nem volt szórakozás, Burmában nem volt semmi.

1979-ig, a televízió megérkezéséig alig mutattak be a mozik nyugati filmeket. Egyedüli kivétel a James Bond sorozat volt, Burma a világgal szinkronban váltott Sean Connery-ről Roger Moore-ra. Aztán valahogy a szigorú kontroll alatt működő burmai televízióba is csak becsúszott az amerikai Love Boat sorozat, meglibbentve a burmaiaknak, hogy a gazdag nyugaton milyen az élet. A 80-as években beköszöntött a videotékák korszaka, így már a teaházak népe is táthatta a száját a bomlasztó nyugati filmekre.

Ne Win nem volt egy média diktátor, ritkán jelent meg nyilvánosan, nem mondott beszédeket és nem küldött magáról szerte a világba propaganda anyagokat mint mostanában pl. Kim Dzsong Un teszi. A növekvő paranoia jele volt, hogy az 1960-as években Ne Win a londoni shopping túrái mellett rendszeresen járt Bécsbe Dr. Hans Hoff pszichiáterhez. Hogy a pszichiáter díványán mi hangzott el az a mai napig titok. Ne Win babonás őrült volt, hitt a számmisztikában, asztrológiában. Számmisztikáért való bolondulása odáig terjedt, hogy kilences szerencseszámának bűvölete alatt 1986-ban a burmai bankjegyeket egyszerűen kilenccel oszthatóra cserélte. A 10-50-100 kyat helyett 9-45 és 90 kyatos bankjegyek kerültek forgalomba. Burmában bevásárolni igazi matekórává vált. Igaz, a teljesen legatyásodott országban úgysem nagyon volt mit. Minden fontos eseménynek, pl az ötletszerűen tartott alibi választásoknak is ( 1990 május 27, 1990:2+7=9 ) olyan napon kellett történnie ahol a dátum számai összeadva minél több kilences számot adtak ki. Ne Win 1970-ben azért változtatta jobbosra az addig balos közlekedést mert egy asztrológus azt mondta neki az segít a felkelők legyőzésében.

Számos bizarr szokásáról keringő egészen hihetetlen történetek mintha csak egy horror szerző gazdag fantáziájából pattantak volna ki. A méretes egóval párosuló paranoiára valló sztorikból nem tudni mennyi a valóság és mennyi a kitaláció, mindenesetre számos fóbiája és fixációja volt. Első hallásra mind teljes hibbantságnak tűnik, de mivel őrült volt, nála bármi lehetséges volt. Néhány ezekből a gyűjtsekből: Ne Win rettegett tőle, hogy meggyilkolják, amit olyan rituálékkal próbál kivédeni, mint hogy egy darab véres húson topogva lődözött a saját tükörképére, vagy egy lavór disznóvérben álldogált. Állítólag olyan is történt, hogy egy katonai repülőn falovon ülve köröztetett a születési helye felett. Falovon ülve. A fiatalságért delfin vérben fürdött, és rendszeresen háttal lépett rá az új hidakra. Ahova ellátogatott ott minden kóbor kutyát meg kellett ölni, mivel a kutya rossz szerencsét jelentett neki. Az őrült diktátor végül 1988-as visszavonulása után a háttérből még egy darabig irányított, majd őrületét – sajnálatosan nem elég korán – meditációba transzformálta, s teljesen elvesztette politikai érdeklődését. Kedvenc számát épp csak túlélve 2002-ben, 91 évesen, békében, természetes halállal halt meg, rácáfolva a természetes igazságérzetre, hogy a rossz emberek rövid életűek és csúnya véget érnek. Mindenesetre mikor meghalt még saját katonatársai sem gyászolták.

A szocializmus burmai útjáról a kapitalizmus burmai kátyúrengetegére térés a 90-es években

A katonai diktatúra fennállása alatt folyamatosak voltak a minden esetben vérbe fojtott utcai tiltakozások, felkelések. Burma gyakorlatilag külföldi segélyekből tengődött, már amíg kapott. A nemzetközi gazdasági szankciók persze csak a népet sújtották, a tábornokokat egy darabig nem. 1988-ra azonban az elvben szocialista, gyakorlatban meg szakemberek híján nem létező gazdaság olyan mélyre süllyedt, hogy nemcsak a népnek nem volt mit enni, hanem az államnak se. Már a hadsereg autóinak megtankolására sem volt pénz, a nép ismét az utcán tiltakozott Ne Win ellen. Egy a burmai népléleknek megfelelő, asztrológiailag kedvező szimbolikus napon, 1988.08.08-án ezt a tiltakozást is leverték mintegy 3000 ember megölésével, és új nevet adtak a megkeményített elnyomó rendszernek: State Law and Order Restoration Council (SLORC – Állami Jog és Rend Helyreállítási Bizottság).

A hírhedt SLORC rendszere alatt elnyomás odáig fokozódott, hogy a burmaiak még saját otthonaikban sem látogathatták meg egymást a helyi SLORC tisztnek való bejelentés nélkül. Mind az otthonát elhagyónak saját lakhelyén, mind a vendégfogadónak be kellett jelentenie este 9-ig ha eltávozott/vendéget fogadott éjszakára. A vendéglista ellenőrzésére bármikor, éjszaka is megjelenhetett a SLORC tiszt és az udvarias megkérdezéstől a házkutatásig bármit tehetett. A vendégek bejelentésének elmulasztása esetén 50 Kyatos pénzbüntetés vagy 2 héttől 6 hónapig terjedő börtön is kiszabható volt. Az orwellien hangzó 10-es formanyomtatvány nevű űrlapon kellett lejelenteni a háztartás állandó lakóinak neveit, ami alapján egyébként a család által az állami boltban engedélyezetten megvásárolható élelmiszer fejadagokat is meghatározták.

Burmából Myanmar

A 88-as felkelés után egy évvel 1989-ben a SLORC az ország nevét Burmáról Myanmarra változtatta, és Rangoon is Yangon lett. A két szó gyakorlatilag ugyanazt jelenti, Myanmar formálisabb, Burma köznapibb, és közismertebb, de hogy ki melyiket használja az jelzi a politikai pozícióját is. Az ellenzék csak Burmáról beszél, mivel nem tekinti legitimnek a megválasztása nélkül uralkodó katonai rezsimet. Az ENSZ és sok ország elfogadta a névváltoztatást, egy rakás másik ország meg nem, így mind a két név használatban van. Yangon/Rangoon 3jegyű reptéri kódja a mai napig is RGN.
Az államkincstárt mindenesetre sem a névváltoztatás, sem a SLORC más tevékenysége nem töltötte fel, így a tábornokok a szocializmus burmai útját a kilencvenes években a kapitalizmus szintén sajátos burmai kátyúrengetegére cserélték. Mindenből pénzt kartak csinálni. A katonaság megállapodott a drogbárókkal, gyakorlatilag megadóztatta az Arany Háromszögben folyó ópiumtermelést, de nevezhetjük védelmi pénz szedésének is. Létrejöhettek magán bankok, melyeknek nem kellett vizsgálniuk a kezelt pénzek eredetét, így nyitva utat a drogpénzek tisztára mosásának. Egy hajszál választotta el a tábornokokat attól, hogy maguk a drogbárók nyithassanak bankokat! Ha nyugatra a szankciók miatt nem is tudtak eladni semmit, a szomszédos katonai diktatúrának, Thaiföldnek jól jött az olcsó burmai fa és olaj, így egy év alatt bejött 100millió dollár. Nem voltak szívbajosak, kihasználva a 80-as években csillagászati magasságokba emelkedett tokiói ingatlan boomot, gond nékül eladták a tokiói burmai nagykövetség japán kormánytól ajándékba kapott kertjét is 200millió dollárért.

1990-re (a híres 9-es szerencseszám még a háttérből irányító Ne Win tábornok hatása) mindenki meglepetésére a SLORC általános választásokat írt ki, melyet 73%-os fölénnyel az ellenzéki NLD, a házi őrizetes Aung San Suu Kyi pártja nyert meg. A SLORC nemes egyszerűséggel csak szimplán legyintett, és mondvacsinált indokkal nem adta át a hatalmat, sőt, az NLD vezetőit még jobban üldözni kezdte, bebörtönözte. Ettől azonban szintén nem dőlt a lé, így a tábornokok újra stratégiát váltottak.

A 90-es években a gazdasági irányváltás óvatos nyitást, és az élet általános javulását hozta. Burma pénzt, befektetést, építkezéseket, fejlesztéseket, külföldi tőkét akart, s a tábornokok belátták, ezt csak némi szabadságjogok engedélyezése árán érhetik el. Aung San Suu Kyi ugyan továbbra is házi őrizetben volt, 1991-ben megkapott Nobel békedíját sem tudta átvenni. Az országba eljutó hírek szűrését jól érzékelteti, hogy sok ellenzéki egyetemista Oscar díjként emlegette Suu Kyi díját…
A vasököl visszahúzódását jelezte, hogy már nem kellett az országon belüli utazáshoz engedély, sőt, útlevélhez is egyszerűbb volt jutni. A disszidensek hazajöhettek, újra alakulhattak magán cégek, igaz, külföldiek csak egy katonai kapcsolati tőkével jól ellátott burmai állampolgárral közös cégben bizniszelhettek. A turizmus új erőre kapott. Yangon, Mandalay és az Inle tó mellett sok más olyan területre is szabad lett az utazás ahol előtte generációkig nem járt külföldi. A sport is felszabadult minek következtében nemsokára 600 futball klub volt Burmában több mint 20ezer játékossal. Újra megjelentek az addig betiltott éjszakai klubok, karaoke bárok és rock koncertet is lehetett már tartani. Yangonban elkezdték a gyarmati épületeket felújítani, utak, repülőterek, na és a tábornokoknak és üzleti köreiknek még jobb golfpályák épültek, megnyílt az első plázaszerűség, és hamarosan a forgalmi dugó is mindennapos esemény lett az addig legfeljebb ökrös szekereket meg katonai teherautókat látó fővárosban. A haveri kapitalisták, katona-oligarchák mellett egy új középosztály kezdett kialakulni, de az ország többsége még mindig csak tengődött.

A reformok ellenére a 400ezer fősre duzzasztott, 60 éve harcoló hadsereg diktatórikus uralmától nem egyszerű a jelenleg is folyamatban levő szabadulás. A fő különbség a burmai katonai diktatúra és a szomszédos államok, pl. a thai katonai rezsim között nem csak az, hogy a burmai diktatúra extrém represszív, hanem hogy míg Thaiföldön egy civil kormány nyakán ült a katonaság, a 90-es évekre Burmában a katonaság maga vált az állammá. Technokraták, szakértők sehol nem voltak, minden pozíciót katonák töltöttek be, a bezárkózás, a civilek teljes elnyomása és a gazdaság katonai irányítása teljesen tönkretette az országot. Thaiföldön is van drogprobléma, emberi jogi visszásságok, de az ország nem zárkózott el hermetikusan a világtól, bekapcsolódott a világgazdaságba, világszínvonalúra fejlesztette a turizmusát és bizonyos szabadságot engedett a cilvileknek.

2003-ban a katonai junta reformerei kerekedtek felül, és egy “ Seven Step Road Map to Democracy” (Hét lépésben a demokráciába) nevű programot is meghirdetett a Khin Nyunt vezette kormány. Ennek jeleként végre beengedték a Vöröskereszt képviselőit a börtönökbe, és elismerték, hogy az országnak komoly HIV/AIDS problémája van. Politikai okok miatt bebörtönzötteket is szabadon engedtek és először titokban, majd nyíltan tárgyalásokat kezdtek az ellenzéki vezető Aung San Suu Kyi-val. 2005-ben aztán az elődjét megpuccsolva és börtönbe küldve hatalomra került Than Shwe generális, és folytatódott a húzd meg ereszd meg szabadság-reform -elnyomás libikóka.

Az őrültség normál üzemmód volt Than Shwe esetében is. Egy éjjel azt álmodta meg, hogy a régi királyokhoz hasonlóan ő is teljesen új fővárost alapít 300 km-re Yangontól. Három év alatt felépíttette, és 2005-ben – természetesen az asztrológusok tanácsára – a függetlenségi ceremóniához hasonló lehetetlen időpontban, pontosan hajnali 6:37-kor kezdte meg a főváros komplett elköltöztetését Yangon-ból Naypyidaw-ba, Yangon belvárosát a patkányoknak és a lassú rohadásnak, az új “fővárost” az érdektelenségnek hagyva. Az emberi hülyeség szép példájaként máig üres szellemváros kihalt sugárútjain mindenesetre jól lehet focizni, és senkit nem is zavar, mint a népszerű brit Top Gear autós kalandmagazin egyik adásából kiderült.

Burmában sokszor egy lépést előre, majd kettő vissza követett a nyitásban, Suu Kyit is hol kiengedték a házi őrizetből, hol visszazárták. A felemás nyitás és az újabb nemzetközi szankciók hintája miatt a gazdaság a 2000-es évek elején továbbra is szerényen teljesített. Az újabb mélypont 2007 volt, ekkor a gáz ára 500%-kal emelkedett, melynek egyenes következménye lett a 2007-es, szerzetesek tömegei által elkezdett úgynevezett sáfrányos forradalom országos tiltakozása 50-150ezres utcai tömeggel. A katonai gépezet végül ismét beindult, az 1988-as felkelés után Than Shwe újra a főleg szerzetesekből és civilekből álló tömegbe lövetett, és újra többezer embert bebörtönöztek. Ennek a felkelésnek a képei már a mainstream nemzetközi médiába is eljutottak az országból kicsempészett videófelvételeken, melyekből a Burma VJ című díjnyertes dokumentumfilm is készült.

Hogy az országot még az ág is jobban húzza 2007 május 2-án mindent letarolt a Nargis Ciklon, mely után az agyrémet fokozandó Than Shwe tábornok nem engedte be a külföldi segélyszervezeteket. Miközben a fél ország romokban, elárasztva, orvosi segítség, áram nélkül volt a 2008 május 10-re meghirdetett, 1993 óta tákolgatott új alkotmány népszavazását sem halasztotta el, mely alkotmány a kulcs kormányzati pozíciók mellett 25%-ban választás nélkül biztosítja a katonák helyét a parlamentben, és rögzíti, hogy a kormányzásuk alatt történtek miatt nem vonhatók felelősségre. Az alkotmány referendumát Than Shwe tábornok elképesztően pofátlan hazugsággal, 98%-os részvétellel érvényesnek és elfogadottnak nyilvánította. Az elfogadottnak tekintett alkotmány alapján 2010-re választásokat írt ki, mindvégig házi őrizetben tartva az ellenzéki Aung San Suu Kyi-t. Az ellenzéki NLD bojkottálta az összefércelt alkotmány miatt a választásokat így nem túl meglepő módon a katonák pártja, az USDP nyert. Valójában senki nem tudja végül mi történt, mert annak ellenére, hogy a számtalan utcai felkelés nem vezetett rendszerváltozáshoz, 2011 óta láthatóan a hadsereg maga próbálja óvatosan elengedni a hatalmat.  Felelősségrevonhatatlanságuk alkotmányba betonozása után a vezérkarban teret nyertek a további reformokat pártoló katonák. Újra kiengedték Aung San Suu Kyi-t, 2011-ben egy félcivil parlament alakult meg, folytatódtak a reformok, erős gazdasági nyitás van folyamatban, és 2015 novemberében az NLD és Aung San Suu Kyi újra elsöprő fölénnyel nyerte meg az ország történetének eddigi legszabadabb választását.

A katonai junta persze trükkös, nemcsak azt rögzítették a 2008-as – erősen véleményes, hogy ki által megszavazott – alkotmányban, hogy a parlamenti helyek negyede a hadseregé, hanem egy olyan paragrafust is, hogy Myanmar elnöke nem lehet olyan személy, akinek külföldi állampolgárságú a házastársa, gyermekei. Ezt a törvényt egyértelműen az angol férjjel és gyerekekkel rendelkező Suu Kyi ellen hozták. A “Lady” egyébként a kelet-európai országok békés rendszerváltásait említette követendő példának, és a választások után kinyílvánította, hogy nem célja a bosszú. Az ominózus pont miatt Suu Kyinak egyelőre nem sikerült hivatalosan az ország elnökévé lennie, de a paramentben abszolut többségben levő NLD vezetőjeként egyértelművé tette, hogy ő fog irányítani. Itt tartanak most. Remélem sikerrel veszik az akadályokat. Én akár holnap mennék vissza, mert bőven maradt felfedeznivaló.

A burmai néplélek és közállapotok kapisgálásához, az ellentmondások boncolgatásához sokat segített négy könyv, egy dokumentumfilm és számos cikk. Ajánlom úti vagy elő-utó olvasmánynak, filmnek.