Dél-Afrika Overland 3. – Homok és tenger

By MiraDonna
Ez a bejegyzés egy sorozat része, aminek a címe: Afrika Overland szafari - Fokvárostól a Viktória vízesésig
Show More Posts

Ha tetszik amit látsz és olvasol, csatlakozz a Mira!Donna Facebook oldalhoz: itt. Egyben kattintsd is le a Tetszik gomb legördülő menüjében a “See First” és az “Értesítéseket kérek” beállítást, mert csak így jutnak el hozzád a friss bejegyzések és az útközbeni gyorsjelentések.

Száraz éden: Walvis Bay – Otjiwarongo szakasz

2017 dec. 3 – 7.

A Naukluft hegység kopár nihiljéből Namíbia tengerparti homoksivataga felé vettük az irányt, hogy a homok és a tenger találkozásának valószínűtlen helyeit megnézzük. A rostock ritzi reggeli sátorbontáskor egy cuki rágcsáló is besegített, mint mindentudó zoológus csapattagunk rögtön vágta is, egy gundihoz volt szerencsénk.

Quiver fák

Előző nap az út mentén állítólag jelzett Baktérítőn észrevétlenül zötyögtünk át, pedig sok tereptárgy nem volt, ami elvonhatta volna a figyelmünket. Szerencsére a busmanok, a bozótemberek által szentkét tisztelt quiver, azaz tegez fákat kiszúrtuk, és közelről is rendesen bevizsgáltuk. Tegez készítéséhez használták a fa ágait, innen a quiver elnevezés. Jellegzetes, felfordított alakjáról is ismert, a levelek ágasbogas formájának köszönhetően a quiver fa úgy néz ki mintha a lombkoronája a gyökere lenne. Ha valaki egy egész erdőre kíváncsi ebből a különleges fából az Keetmanshooptól 14 km-re, a Koës felé menő út mellett keresse.

Madárles

Meg sem kottyant a laza 200 km Walvis Bayig, aminek kétharmada göröngy, a városka előtt már aszfalt. Még traffipaxoztak is a földúton, amit csoportunk részéről harsány kacaj fogadott. Walvis Bayben visszatért hozzánk Ági és Gábor, akik a folyamatos havaria helyzet miatt a Fish River Kanyonnál besokalltak, és pár napig külön utakon jártak. Még jó, hogy már az egyik extra pótkereket ellőttük, így volt hova ülniük. Egy rendes presszókávé után a partmenti sólepárlók és lagúna ornitológus mennyországában tettünk egy kört. Kőkemény sóúton lehet bemenni egész a sivatagi tengerpartig és sasolni a madárvilágot. A pelikánok mellett flamingókat kaptunk el, de náluk jóval rózsaszínebb volt némelyik sólepárló medencében a víz színe. Artisztikus fotó helyszín, különösen a háttérben rezgő homok- és víztenger délibábjával.

Sivatagi roadmovie helyszín

A Walvis Bay és Swakopmund közti 40 km aszfaltút az egyik oldalon a tengerrel a másikon óriás homokdűnékkel tökéletes sivatagi roadmovie helyszín. A homokszemcséket vízszínetesen csapó homokvihar különösen az apokaliptikus/zombi filmeknek áll jól. Borzongató volt, ahogy a szél átfújta a homokot az úton és a díszpálmák ágai harcoltak az elemekkel.

Swakopmund, a mini Deutschland

Már Lüderitz is kissé hallucinogén képződmény volt a német házakkal és feliratokkal, de a namíbiai mini Deutschland, Swakopmund városa mindent überelt. Ha nem a saját szememmel látom akkor nem hiszem el. A német gyarmatosítás pazar példája ma olyan mintha egy aranyos német kisvárost kereszteznénk egy álmos amerikaival. Pálmafák, széles utak, tüchtig házak, német feliratok, biergarten, konditorei, karácsonyi hangulat, csak épp az utca egyik végén a tenger háborog, a másikon meg egy gigászi homokdűne türemkedik be. Tiszta sci-fi. Hihetetlen, de ez is Afrika. Itt egy szuper szálláson aludtunk (Eazy Sleep), és a tulaj is nagyon segítőkész volt.

Délután egy kiadós sétát tettünk Zsuzsával a tengerparton, ahol láthatóan nem a szegénysorsú feketék házai sorakoztak. A koloniális építészeti remekeket pár óra alatt be lehet cserkészni, a kedvencem az 1894-ben épített Woermann, vagy más néven Damara torony volt. A tengeri forgalom megfigyelésére használt ‘irányító tornyot’ később körben földszintes kereskedelmi- és irodaépületekkel egészítettek ki. Panoráma rajongóként megérte a 20 NS (400 Ft) belépőt, fantasztikus volt az aranyló napban drón magasságból nézni a papírmasénak tűnő városkát a mögötte tornyosuló dűnékkel. A kulcsot az irodában kell elkérni, és tetszés szerinti ideig lehet fent nézelődni.

Említést érdemel még a gyönyörű világítótorony, és a szintén az 1900-as évek elejéről származó vas szerkezetes Jetty, amit már csak tengeri korzózásra használnak. A móló végén egy puccos üvegfalú étterembe is bekukucskáltunk a látképért. Itt szereztük be az első apró szuveníreket is utcai árusoktól: fa saláta kanalakat és pálmafamag kulcstartót, belevésve a gyerekek neveivel. Az egyébként szépen kidolgozott afrikai faszobrok nem a műfajom. Ott jó ötletnek tűnik otthon meg csak porfogó, plusz cipelni kell, így hamar leszoktam ezekeről.

Swakopmundban rengeteg homokozós sportot lehet űzni, sandboarding, jeep offroadozás, quadozás a dűnék között. Otthon ki nem állhatom az erdőkben quadozókat, de a sivatagban ugyan kit zavar, ott szívesen kipróbáltam volna, de sajnos nem volt rá időnk.

Az előző napok konzerv- és porleves dózisai után nagyon jól esett este egy rendes étteremben habzsidőzsizni. Az utolsó dolog volt, amire Afrikában számítottam, hogy osztrigát eszem. Méghozzá életem eddigi legfinomabb osztrigáját. Ráadásul 120 namíbiai dollárért ( kb 2400 Ft). A kifogástalan Kücki’s Pubba kell menni érte.

Cape Cross – Fóka kolónia

Swakopmundtól 130 km-re a parton kötelező megálló Cape Cross. A portugál felfedező, Diogo Cão szállt itt partra 1486-ban, van egy emlékmű is róla, de a fő látnivaló inkább az itt hemzsegő fóka kolónia. Ottjártunkkor, a november-decemberi párzási szezonban a fókák száma eléri a 210ezret. A partot messziről feketére festette a mozgó fókaszőnyeg. Nagyüzemben született az új generáció, kemény kezdet, a bébik harmada elpusztul az első héten. Frissen született kis fekete csecsemő fókák tömkelege próbált szopni, és sírt a mamája után a parton. Még a placenta is sok fókamama mellett ott volt. Elképesztő hangzavarban, mekegve hívták egymást a mamák és a bébifókák.

Míg a mama halászni megy, a kis fekete bébit egy nagy fekete kupacba, azaz fókaoviba viszi. Ha a mama meghal vadászat közben, a fókabébinek is annyi, és még a körben leselkedő sakálok és hiánák is veszélyt jelentenek rájuk. A fókák nem túl kedvesek egymással, mint a videón látható. Konfliktus akad az emberrel is, a halászok vadásszák őket. A namíb kormány igyekszik vadgazdálkodni, azaz korlátozni a fóka populációt, így talán elmondható, hogy a fókaszőrből készült apró ajándéktárgyak vásárlásával nem a kihalásukhoz járulunk hozzá. Az út jórésze itt is megkövesedett sóból volt. Szebb sótéglákkal, különleges sóalakzatokkal telepakolt kis asztalok szegélyezték az utat, becsületkasszás rendszerben lehetett őket megvenni.

Füstbement Csontvázpart

A terv szerint a fókáktól Torra Bayig 200 km-t autózva bevettük volna a hideglelős nevű, Angolába is átnyúló Csontváz part úton járható szakaszát. Közben hajóroncsok, borzongás, és Namíbia legmagasabb hegyei, a Brandberg (2573 m) és a Spitzkoppe (1728 m) látványa. A Csontváz part elnevezés John Henry Marsh azonos című könyvéből emelkedett mára hivatalos rangra. Az 1942-ben itt partra futott Dunedin Star hűtőhajó mentéséről szóló sztori tette ismertté a part legendásan nagyon barátságtalan környezeti körülményeit. A hideg Benguela áramlattól sűrű óceáni köd lebeg a vízen és a parton az év nagy részében, a látási viszonyokat zéróra redukálva. A homokos, sziklás part sok hajót ejtett csapdába.

Állandó szél van, ami a sivatagból fúj a tenger felé, óriási hullámok, és évente maximum 10 mm eső esik. A  a partra sodródni az elsüllyedéssel volt egyenértékű. A Dunedin Start még számos más hajó követte, melyek csontvázait lassan, de biztosan emészti el a sós víz, a szél, és a sivatag. Nagyon vártam az út ezen szakaszát, de swakopmundi szállásadónk tanácsára a túlterhelt kisbusszal nem mertük bevállalni a Csontváz partot. Oda ugyanis kevesen merészkednek be, és egyikünknek sem volt kedve napokat dideregni a homokviharban míg valaki arrajár ha lerobbanunk.

Szelíd damarák

A Csontváz part helyett Namíbia belseje, Khorixas felé vettük az irányt Damaralandon keresztül. A 290 km göröngyön érdekes tökszerűségeket láttunk. Az oryxokat, száguldozó struccokat és a springbok antilopokat már annyira megszoktuk, hogy fel sem kiáltottunk mikor megláttunk egyet. Az út mentén a területet lakó Damara törzs tartott kirakodóvásárt. Ők már nyugati ruhákba öltöztek, onnan tudtuk, hogy damarák, hogy megkérdeztük őket. A sókristályok mellett érdekes de értéktelen kavicsokat, és féldrágaköveket, összeeszkábált ajándékbigyókat árultak.

Afrikában nem csak szafarizni érdemes

Jó ötlet megállni ezeken a kis standokon, és valami apróságot vásárolni tőlük. Az egyik damara nő megmutatta a vityillójukat, és igen, szó szerint azt kell elképzelni, egy számunkra élhetetlen, nyomorúságos kunyhót áram, víz nélkül! De ő nem volt szomorú, végig mosolygott, és nem az alázatos leereszkedő, hanem a kedves mosolyt szórta nekünk. Jó kereskedő volt, épp telefonra gyűjtüött, és facebook-ja is volt, oda kérte a képeket, és büszkén énekelt is nekünk. Elmesélte, hogy a gyerekeknek épp szünet van a suliban, egyébként stoppal járnak be. Jó volt kicsit csevegni a helyiekkel.

Namíbiában és Botswánában fantasztikusan kedves emberekkel találkoztunk. Egy alkalom kivételével sehol nem nyomultak, nem néztek kétlábon járó pénzeszsáknak sem. Viszont mindenki nagyon érdeklődött a mi különös, sosemis hallott országunk felől. Zsuzsi, az egyik útitarsam mindig betájolta őket térképen is. Egészen elképesztő, hogy még a törzsi életformában élők közül is többen, folyékony angolsággal beszélnek. A gyerekek imádnak fotókat nézegetni magukról, egy nagy halom kekszet is elosztogattunk, de a víznek is nagyon örültek, mert messziről kell hozniuk.

Predátor himbák

A damarák után nem sokkal egy himba törzsi különítmény bigyókás standjainál álltunk meg. Ez viszont igazi kultúrsokk volt. Nem a látványos megjelenésük miatt, hanem azért, mert ők a mi szokásainkhoz képest nagyon erőszakosak voltak. Még oda sem értünk már mindenki kezét telepakolták gyöngy karkötőkkel, tapogattak, kéregettek, és nemcsak velünk, de egymással is folyamatosan kiabáltak, hogy melyikük karkötőjét vegyük, vagy ne vegyük meg. Vagy legalábbis nekünk így tűnt. Egy darabig próbáltunk az egyetlen tolmácsuk segítségével szót érteni velük, de nem nagyon ment, így menekülőre fogtuk. Nos, lehet, hogy mégis nekik jobb a sales stratégiájuk mert ijedtünkben több karkötőt vásároltunk a predátor himbáktól mint a szelíd damaráktól. Az mindenesetre látszott, hogy ők már erősen a turistakopasztásra rendezkedtek be.

Nagy volt a kontraszt köztük és a két nappal később meglátogatott másik himba falu lakói között, ahol az útmenti vad himbák gátlástalan nyomulásával szöges ellentétben, kicsit félszegen, de nagyon kedvesen vittek körbe minket az inkább tábornak, mint falunak nevezhető házaikban.

Khorixas

Végre egyszer világos nappal érkeztünk meg valahova, és sátrat sem kellett pakolni, mert az iGowati Lodge-ban 460 namíb dolcsiért (9 200 HUF) megalkudtunk mindenkinek egy saját szobára! Egyszerű, de tiszta szállás étteremmel, bár a steak itt kifejezetten rágós volt. A medence, a pihe-puha ágy és a kertben kószáló springbok, páva és kutya-macska csapat kifejezetten üdítő volt.

Megkövesedett erdő

Khorixasból kipakolt, könnyített kocsival indultunk napi kirándulásra. Twyfelfountainbe menet útbaesett a Khorixastól mintegy 50 km-re levő Petrified Forest, azaz Megkövesedett Erdő néven ismert természeti látványosság is. A kissé varázslótanoncos név némileg megtévesztő, mert nem a tetthelyen növő, majd kővé vált erdőről van szó, hanem olyan 280millió éves fatörzsekről, melyeket egy akkori folyó hordott a mostani területre. Az áradás rengeteg homokot is hozott, ami beépülve a fák szerkezetébe elzárta a levegőt, így a fatörzsek konzerválódtak, és úgy néznek ki mintha égett szikladarabok lennének.

A területen a “fakövek” megőrzésének érdekében csak busman vezetővel lehet körbesétálni. A tűző napon a látnivalókat egy a fakövekhez képest is kevébé látványos, ám annál híresebb növénnyel tupírozták, ugyanis több welwitschiát is telepítettek a gyalogösvényre. A welwitschia mirabilis Dél-Afrika őshonos sivatagi növénye, neve az őt 1859-ben felfedező osztrák Friedrich Welwitsch-től származik. A sok esetben ősöreg növény nem az idilli növény csendélet festmények sztárja, mondhatni jelentéktelen külsejű, legalábbis amíg kellően meg nem korospodik. Mi ugyan csak pár fiatal, csoffadt példányt láttunk, de némelyik bokorszerű monstrummá nő ( just google it!, horrornövényx a javából) , és állítólag 1000-1500 éves is megvan.

Twyfelfountain sziklarajzok

A Damara hegyvidéken található Twyfelfountain volt következő állomásunk. Namíbia egyetlen kulturálisan jelentősnek mondható látványossága, 2007 óta Unesco Világörökségi címet is kapott. (Oda-vissza Khorixastól 200 km napi táv.) Fehér földművesek 1947-es letelepedése óta ismert az itt fellelhető mintegy 2500 vésett sziklarajz, melyek többsége a késő kőkorszakból származik, és az itt akkor élő emberek vadászó, gyűjtögető életmódját illusztrálja. A vörös sziklákkal tele területet nézve nehéz elképzelni, hogy itt valaha földművelést lehetővé tevő bővízű források voltak. Település nincs is a fő sziklarajz lelőhelyen, csak az első fehér letelepedő házának romjait mutatta a guide a vezetett túra elején. A kiszáradt vízlelőhelyre utal a Twyfelfontein elnevezés is, mely bizonytalan forrást jelent.

A viágörökségi rangnak köszönhetően különleges látogatóközpontban kezdődik a túra. Szépen simul a vöröses tájba az újrahasznosított és természetes elemekből, rozsdás hordókból és kőből álló épület. Kedvenc fényseregélyeink itt már addig fejlesztették az emberi haverságot, hogy a mosdó csapjából inni is kértek tőlünk.

A jól megmaradt vésetek az emberek rituális és vadászati tevékenységeit mutatják be, főleg állatokat, így rinocéroszoka, zsiráfok, struccok, elefántok és más sivatagi élőlényeket valamint emberi és állati lábnyomok, geometrikus formák tapétázzák ki a köveket. A leginkább jólfejlett gyerekrajzoknak tűnő véseteket nem lehetett egyszerű befaragni, hiszen fém eszközöket még nem használtak. Valószínűleg éles kvrackővel készültek, jó állapotuk a száraz környezetnek, és az idők során a felületükre rakódott lakkszerű rétegnek köszönhető. A vandalizmus miatt csak vezetett túrával járhatók körbe, ami azért is különösen érdekes, mert a busman guide-ok a jellegzetes, nyelvükkel klikkelő, csettintgető beszédüket is bemutatják.

A sziklarajzok után még a közelben levő két másik természeti látványosságot, a valóban leégettnek tűnő, fekete Burnt Mountain-t, és a sokkal látványosabb Organ Pipe-ot, bazaltkő orgonasípokra emlékeztető sziklákat néztük meg. Hasonló otthon a Hegyestű.

Damara Living Museum

A fő attrakció, és igazi aha élmény nem is a betervezett sziklarajzok, hanem a véletlenül utunkba akadt damara skanzen falu volt a Khorixasba visszafelé tartó úton. Ők Damara Living Museumnak hívják a kissé flintstone szerű környezetben kialakított hagyományőrző falut, és ez fedi is a valóságot. Az itt dolgozó damarák a nap végén átöltöznek az ágyékkötőből farmerbe meg pólóba, és hazamennek a fürdőszobás lakásukba. Mindenesetre nagyon muris volt az ágyékkötőben számlát adó, és belépőjegyet adminisztráló damara nő.

A skanzen falut nagyon pöpecül kitalálták. Külön említést érdemel, hogy ők sem csak letudni akartak minket, hanem végigvittek a falun, közben bemutatva egykori ősi életmódjukat. Volt kovács, gyógyító, társasjáték, konyha, és egy komplett zenés-táncos etüd a végén. Szerintem látszik a videón, hogy imádják. Igényes ajándékshop is volt a faluban, ami kínálatában a szokásos: kis fából faragott állatszobrok, strucctojásból, és különféle termésekből készült ékszerek volt a portéka, de különlegesen szép kidolgozással. Itt is minden tárgyon szerepelt készítőjének neve, hogy tudják ki kapja érte a pénzt. Ha erre vet a jósorsod ne hagyd ki a damarák zegzugát!

Himba falu

Másnap az iGowati Lodge közreműködésével meglátogattunk egy nemrég a közelbe költözött himba törzset. Ilyet főleg helyiek segítségével lehet szervezni mert magunktól nem találnánk oda a bozótosban a falujukba, és helyi közvetítés nélkül nem is feltétlenül fogadnának rögtön bizalmukba. Kicsit tartottunk ugyan tőle az útközbeni sokkoló himba élményeink után, de mivel a látogatással támogatjuk is őket elfogadtuk az invitálást.

Namíbia és egész Afrika egyik legtöbbet fotózott törzse a himba. A fotókat nézve gondolom érthető miért is. Kétségtelenül nagyon látványos a megjelenésük, de ami számunkra parádénak tűnik, az nekik mindennapi használati és kényelmi értékkel bír. Itt azért már kellett a szállástól minket kísérő tolmács, a himbák nem beszéltek angolul, de megengedték, és végtelen türelemmel tűrték, hogy bemenjünk az épp csak épülőben levő falujukba. A himbák félnomád pásztorkodó nép, ebben faluban épp csak a szépséges nők és a gyerekek voltak otthon. Egyikük megmutatta azt is, hogyan ‘zuhanyoznak’. Víz ezen a környéken nemhogy a csapból, de máshonnan sem jön annyi, hogy naponta nyugati módiban pancsizni lehessen, úgyhogy mindenféle herbáriumokkal füstölik magukat tisztálkodás gyanánt. A bőrük attól vöröses, hogy porított okkerkő és vaj keverékével kenik be magukat, ami bőrápoló, és fényvédő kozmetikum egyben. Így mennek be a közeli faluban levő szupermarketbe is, ( pl. SPAR minden picit nagyobb helyen van ) nem a mi vakításunkra öltöztek ‘népviseletbe’.

Gepárd menhely

A himbáknál kicsit elfolyt az idő, így sajnos nem értünk oda a délután 2 órás gepárd etetésre az Outjiwarongótól mintegy 50 km-re levő Cheetah Conservation Fund által üzemeltetett menhelyre. Minden macskarajongónak kötelező. Egy rövid dzsipes gepárdlesre volt lehetőségünk, ahol a menhely sérült, a vadonba vissza nem engedhető gepárdjait láthattuk. Ők vannak a nagymacska piramis alján, mivel az erőt feláldozták a gyorsaságra, 110 km/h sebességgel is tudnak tépni mintegy fél percig. Sajnos elég valószínű, hogy ők is ki fognak halni. A különböző gepárdos tevékenységek jó részét előre kell foglalni, ITT. 

Innen az Etosha Nemzeti Park felé vettük az irányt. A megszokottan gyönyörű színekben játszó naplemente mellett hatalmas termeszvárak, szövőmadár lakótelepek és az úton szaladgáló, gyöngytyúkokkal keveredő varacskos disznók biztosítottak derült perceket. Outjoban vertünk tanyát a Framhouse BB-ben, ahol a légkondi nélküli fülledt szobánál ugyan szerintem jobban jártunk volna egy szellős kempinggel, de az étterem szuper volt.

Folyt. köv.: Etosha Nemzeti Park, Okavango Delta, Chobe Nemzeti Park, Viktória vízesés